Ugyan, gyere csak! – paskolta meg a futonja

mellett heverő párnát. Rukia bólintott, majd

szófogadóan leült.

Hogy vagy? – Ayana egy gyér mosolyfélével

ajándékozta meg. Utálta ezt a kérdést.

Furcsán – felelte, mire vendége értetlenül pislogott.

– Furcsán, mert tudom, mi történik velem, hisz egy

párszor már szerepeltem ebben a darabban,

viszont a vége mindig tartalékol valami meglepetést

és én nem szeretem a meglepetéseket – magyarázta

meg a szokatlan jelző használatát. – Na, de

beszéljünk inkább rólad, mi újság a tizenhármas

osztag tájékán?

Dolgozunk – válaszolt tömören. A lány végignézett

Ayana-n; bőre egyre fehérebb tónusúvá vált, fekete

szemeiből kiveszett az a természetes csillogás,

ellenben még viszonylag jól volt. Csak időnként

tette tiszteletét egy-egy remegéshullám és

mondataiba sem rondított bele erőtlen krákogás.

Hagylak pihenni – szólalt meg váratlanul. – A

bátyám nem tudom, hogy fogja bírni, hogy az

események újra megismétlik egymást.

   Rukia kisietett a szobából, majd sajátjába indult.

A kezdetek-kezdete óta kedvelte Ayana-t; felnézett

rá, hisz bebizonyította, hogy egy nő felérhet

tizenegy, férfi kapitány erejével, s mégsem vágott

fel vele. Kedves volt és megértő. Szinte családjaként

szerette osztagát, melyen a többi vezető

megbotránkozott. Ugyanakkor féltékeny is volt rá –

egy kicsit –, szeretett volna olyan erős és okos lenni,

szeretett volna esélyes lenni a főkapitányi rangra,

szerette volna, ha Yamamoto őt részesíti

dicséretben és, ha őt magasztalta volna az egekig.

Szívesen lett volna bátyja felesége helyében, de

sosem tudott volna ártani neki. Ayana húgaként

tekintett rá, ami Hisana elvesztése után végre

kitöltötte azt a tátongó űrt szívében. Továbbá

foglalkozott vele, egyengette sorsát, s amikor csak

ideje engedte edzett vele, melynek aztán nagy

hasznát is vette. Lassan a legerősebb halálistenek

között tartották számon, aminek Byakuya nem

örült, ellenben Ayana még gratulált is neki. Rukia

oly sok mindent köszönhetett neki, épp ezért nem

akarta elveszteni.

   Byakuya irodája mélyén ette magát. Elkészítendő

jelentések hevertek előtte, de gondolatai folyton

feleségére terelődtek, emiatt a munka sem haladt

előre. Homlokát tenyerében döntve könyökölt

íróasztalán. Félt, egyre jobban félt. – „A történelem

negyedszerre is megismétlődne?” Ha nem vele,

illetve asszonyával történt volna meg, nem hitte

volna el, hogy ez lehetséges. Kétségkívül rosszul állt

a szénája; Ayana állapota kétségbeejtő volt és Arina

rettenetesen neheztelt rá. Tudta, lánya dühe

hamarosan le fog ülepedni, viszont felesége

gyógyulása heteket, de akár hónapokat is felölelhet.

Utálta a tehetetlenséget és most pontosan ebben a

cipőben járt. Ült és reménykedett – ennél többet

nem tehetett. Szüksége lett volna Ayana nyugtató

szavaira, azonban az illetékes betegségével vívott

hosszú harcának következő állomásához érkezett

meg.

   A Lesada szülők váratlanul törték rá az ajtót, már

mindent tudtak, így kezdetét vette a tizenhét évvel

ezelőtti tendencia; Masaaki maga elé meredt,

Haruna keservesen sírt – és a később csatlakozó

Arina is Rukia is.

   Ayana éjszakája izgalmakban gazdagon telt; saját

fuldoklására riadt fel, de olyan gyenge volt, hogy a

száját is nehezen nyitotta ki némi levegő érdekében,

s a remegés, ami újfent úrrá lett rajta felélte erejét.

Verődött, rázkódott és levegőért imádkozott.

Testhőmérséklete érdekes elosztásnak örvendett;

tűzforró homlokától lefelé jéghideg volt teste.

Szinte beleolvadt futonjába; olyan fehérre sápadt,

hogy elveszett az ágynemű között, csupán fekete

kimonója jelezte tartózkodási helyét. A következő

élményről kínzó láza kezeskedett, olyannyira

magasba szökött, hogy kiáltozott és szándékosan

fájdalmakat okozott magának, hogy elvonja

figyelmét lángoló tagjáról. Ismét Byakuya-ra hárult

a nő lefogása; mint régen, most sem volt

zökkenőmentes, de a kézhátracsavarással megint

sikerült leállítania fél kábult feleségét. Ezek után

toppant be Unohana kapitány, a gyógyító osztag

feje, aki átvette a terepet Akio-tól. A helyzet

komolyságát észlelve elborzadt. A két orvos

villámgyors megbeszélést tartott, bár sokkal

okosabb nem lettek, aztán végleg kitört a káosz,

mikor Ayana új tüneteként a hányás jelentkezett.

Igaz csak színtelen folyadékot öklendezett fel, étel

hiányában.

   A szőke halálisten úgy érezte magát reggel, mint,

akit félholtra vertek, majd rászabadították a

poklok-poklát. Már fekve is szédült és tüzelő feje

megőrjítette. Testén rohamhullámok söpörtek

végig, miközben a fejére tett rongy teljesen

megszáradt. E tény észlelését követően Ayana

futonja mellé dobta, hisz haszna már úgy se volt. A

mozdulat kivitelezése közben felfigyelt az alkarján

húzódó, halványrózsaszínes vonalakra, melyek

öttől-tíz centis hosszúságig terjedtek.

Megállapította, hogy saját körmeivel művelte

ezeket a „szépségeket”. Az ok nem rémlett neki, de

tudta csak úgy nem esett volna neki bőrének, s

mivel korábban sosem kísérelt meg efféle

őrültségeket, így kissé ledöbbent. – „Mi történik

velem? Megbolondultam?” Még jobban leverte a

víz a feltételezéstől, majd egyidőben érzett hasítást

fejében és remegés sorozatot végigfutni porcikáin.

   Aztán hirtelen Unohana Retsu jelent meg futonja mellett, arcán fél mosollyal. Kezében néhány papírt szorongatott.

Van egy jó hírem! – fogott bele mondanivalójába.

„Ajjaj”, gondolta Ayana. – Ketten vagytok. – A

beteg értetlenül meredt rá. Nem tudta értelmezni a

mondatot. „Talán rosszul hallok.” – Három

hónapja viseled a kicsit a szíved alatt. – Unohana

szinte dalolta az örömteli vizsgálati eredményeket,

majd kollégájára pillantott, aki úgy érezte, mintha

kupán vágták volna. „Terhes. Három hónap. Mi

van?”, aztán magához tért.

Nem keverted össze a lapjaidat? – nyögte kínjában. A gyógyító felnevetett.

Megmondta Kuchiki, hogy rosszul fogod fogadni,

de nézd a jó oldalát... már csak hat hónap. – Ayana

olyan gyorsan suhant el mellette, hogy mire az

utána kiáltott („Feküdj vissza, azonnal!) el is érte

célját. A feleség szikrázó szemekkel rontott rá

kedvesére, aki nagyot pislogott belépőjén.

Szemétláda… – sziszegte a fogai közt. Byakuya

felemelkedett székéből, majd a nő elé sétált és

gondolkodás nélkül megcsókolta. Karjával átfogva

Ayana derekát vonta közelebb magához, miközben

a két rózsaszín, remegő ajak közé csúsztatta az ő

hűvös ajkait. Egymás szájüregét bebarangolva

simultak egymáshoz. A nő átkarolta férje nyakát,

míg az gyengédségét félretéve, vadul kapott nyelve

után, ami fogócskázni kívánt vele.

Feküdj vissza, szívem – mondta a férfi, miután

szétváltak. – Pihenned kell! – Ayana maga sem

értette, de szófogadó kislány módjára visszabújt

odújába, ahol Unohana elmagyarázta, hogy mivel a

betegség továbbra is kínozza, ezért nem dolgozhat,

egész nap ágyban kell lennie és semmi megterhelő

dolgot se végezhet. Lesada kapitány fapofával

tűrte, aztán maga is megérezte tünetit, melyek

beszédítették futonjába egy hatalmas „kopp”

kíséretében. A gyógyítóra kis híján a szívbajt hozta.

   Unohana távozása után egyedül maradt. Csend

ereszkedett a házra, a személyzeten kívül csak

Ayana szülei tébláboltak a villában. Először

Haruna merészkedett be lányához, aki nem volt a

legjobb színbe, de legalább nem vergődött. Teste

csak olykor-olykor rázkódott meg, s bár láza

változatlanul gyűjtögette a fokokat még viszonylag

jól érezte magát. Anyja kicsapongott a

boldogságtól, hogy jön a következő unoka. Rögtön

felsorolt pár fiú- és lánynevet, melyeket ő szívesen

adott volna születendő gyermekének. Ayana

méltányolta segítségét, ám alig egy-két név

jegyződött fel képzeletbeli noteszébe. Haruna

szomorúan tapasztalta lánya váratlan

köhögésrohamait. Azonnal szólt Akio-nak, aki

rögtön megállapította, hogy betege állapota

rohamtempóban romlik. Kiküldte az édesanyát,

mivel csemetéjének alvásra volt szüksége, így

Masaaki már csak verejtékező, remegő és

szunyókáló gyermekének beszélhetett, aki

természetesen nem válaszolt.

   Legközelebb, mikor magához tért barátnőjét,

Rangiku-t pillantotta meg, akinek szeméből sós

folyam patakozott.

Ennyire szarul nézek ki? – kérdezte. Hangja

halványan pislákolt, a vörös nő épp, hogy csak

meghallotta, mire felkapta fejét.

Szörnyen sápadt vagy – vallotta be. – és hát… a

tüneteid is aggasztóak. – Ayana akaratlanul

erősítette meg az állítást, egy hatalmas köhögéssel.

Rangiku aggódóan vizsgálgatta; tényleg rosszul

festett.

Egyre pocsékabbul is érzem magam – közölte

őszintén.

Eda volt itt nálad – terelte a témát más vizekre –,

de vissza kellett mennie, dolgozni. Jobbulást kíván!

– Ayana bólintott. Igyekezett minél kevesebbet

beszélni. – Ó, és gratulál a kicsihez. Igen, mielőtt

kérdeznéd Yamamoto megint kikotyogta. Mindenki

rólatok csámcsog és azt vettem észre kedves férjed

egész jókedvű, persze a maga módján. – Ayana

halványan elmosolyodott.

Szerintem mást láttál – mondta halkan.

Matsumoto megrázta a fejét.

Javíts ki, ha tévednék, de Kuchiki Byakuya a férjed,

nem? – A megszólított bólintott. – Na, drágám

képzeld, akit én láttam azt Kuchiki kapitánynak

hívták. Lehet, hogy egy emberről beszélünk?

Lehet… – felelte, azonban nem tudta elhinni.

„Byakuya és jókedv, kizárt!”

Szívem megyek! Egyszem gyermeked kint toporog,

látni szeretne – intézte búcsúszavait barátnőjéhez.

Ayana felsóhajtott; jobban örült volna, hogyha

Arina ilyen állapotba nem látja. „Ahhoz képest,

hogy egyedül szerettem volna lenni, a vendégeim

egymást váltják…”, mélázott, miközben az újabb

csere is megtörtént.

Szia, anyu! – köszöntötte. Arina sötét haja a

megszokott rendezett helyet kócosan és kuszán

omlott le mellkasára, s kedvenc, piros kimonója is

gyűrött volt. Ayana kínkeservesen lenyelt egy

krákogást, aztán nyelt egy nagyot.

Kicsim. – Szinte suttogta, olyannyira hang híján

volt. Gyermeke szemébe könnyek gyűltek.

Ugye, ugye velem maradsz? Ugye sose hagysz el? –

A nő torkában a gombóc gyors hízásba kezdett,

majd mikor lánya arcán átlátszó cseppek nyomát

fedezte fel, legszívesebben megütötte volna magát.

Gyűlölte, ha sebezhető állapotában látták, hát még,

ha olyan, aki fontos részét képezte életének.

Drágám idővel az emberek meghalnak, ez alól én…

– Nem bírta tovább visszafojtani, a kikívánkozó

köhögés kitört belőle, ami után teste még fél percig

rázkódott. – sem vagyok… kivétel. – Arina íriszébe

rémület költözött, ahogy nézte édesanyja

vergődését. – De amíg tudok, veled maradok! –

ígéretét egy erős kézszorítással nyomatékosította,

amihez minden erejét össze kellett szednie.

Szerencséjére lánya keze közel volt. Hideg kézfeje

közé zárta gyermekéjét, mely az övéhez képest forró

volt, pedig csak normális testhőmérsékletnek

örvendett. Arina megijedt a jéghideg bőrtől.

Könnyein keresztül nézte szülőjét; arca teljesen

fehér volt, csupán két fekete pötty virított rajta,

ezek voltak szemei.

Még legalább száz évig szükségem van rád! –

fakadt ki. – Ha most itt hagysz, én… én… nem

tudom – rázta fejét, s így a cseppek szanaszét

szóródtak, amik már lefolytak arccsontja mentén.

Szeretlek és… ez a… lé…nyeg! – Ayana meg sem

lepődött; mégis melyik mondatát köhögné végig, ha

nem ezt? Arina meghatódottan borult mellkasára.

A tizennégyes osztag kapitánya bátortalanul

simogatta a fekete hajkazalt. Sosem volt erősség az

ilyen drámai pillanatok kezelése, csupán azt tette,

amit jónak látott és esze diktált.

Én is szeretlek, anya! – Ayana erre emlékezett

utoljára. Keze élettelenül zuhant a padlóra, lánya

hátról. Arina a zajra azonnal felkapta a fejét. Anyja

lezárt szemeivel találta szembe magát. Felsikoltott,

majd sírva rohant ki az orvosért.

Akio tehetetlen volt.