A sötét folyosókat az ablakon bekukucskáló,

cikázó égi jelenségek világították meg. Szörnyű

vihar dúlt kint; a szél hangosan süvített és a

védtelen cseresznyefákat tépázta. Az eső verte az

üveget, mintha beljebb kívánt volna kerülni. S az

égdörgések kisebb robbanások zajával muzsikálták

a „Halál” című darabot. Az időjárás is temette a

szenvedő kapitányt, aki lázálmában ragadt.

Homloka gyöngyözött az izzadtságtól a rongy alatt,

teste pedig remegett, amit a takaró rejtett el a

kíváncsi szemek elől. Byakuya rideg tekintettel

nyitott be a nőhöz, aki egymagában volt. De hát ki

akarta volna nézni szegény pára kínlódását? A

Hold ezüstös fénye beszűrődött a szobába és

megvilágította az elkeserítően sápadt, női arcot.

Tejfelszőke tincsei szétterültek körülötte, félkör

alakot formálva, bár a máskor egyenes hajzuhatag

rendezetlen hullámokba tekeredett. Olyan

ártatlannak, törékenynek s legfőképp betegnek

tűnt, hogy a férfinek hirtelen nehezére esett

elhinni, hogy egy kardot felbír emelni.

Leereszkedve mellé maga is észrevette a haláltusa

jeleit. Akaratlanul is elhunyt feleségét jutatta

eszébe; őt, aki annyira szeretett, őt, akit szintén

lázálom ringatta örök illúzióba. Habár külsőre

egymás ellentéte volt a két nő, belülről nagyon is

hasonlítottak, azzal a különbséggel, hogy Ayana

gyűlölte. A kezdtek-kezdte óta ellenszenvesen

viselkedett vele, a valódi okát, azonban sosem

tudta, csupán úgy diktálta esze, hogy ezt tegye. A

nő egy darabig bájosan mosolyogva tűrte a

piszkálódásait, de aztán lejárt a türelmi idő és

kimutatta foga fehérjét. Ettől a ponttól

mérgesedett el végleg a viszonyuk, aztán azon a

bizonyos éjszakán, mintha nem is ők lettek volna,

majd a részeg csókja és a reggeli összezördülésük. A

dolgok felbolydultak és összekuszálódtak.

   Byakuya értetlenül meredt a nőre. Miért is van

itt? Semmi köze a kis beteghez, pusztán egy meg

nem kötött házasság kapcsolja őket össze, amivel a

Lesada családot húzza ki a pácból, mivel meseszép

lányukat lehetetlen jelleme miatt senki sem akarja

elvenni, mégsem tudta levenni szemét

Hófehérkéről. (Haja és bőre árnyalata lassan

megegyezett, szinte falfehér volt a mennyasszony.)

Ayana teste megrándult, majd arca, fájdalmát

kimutatva eltorzult. Halkan nyöszörgött valamit,

aztán ismét hallgatásba burkolózott. A nő bal keze

, ami a takarón hevert, oldala mellett ökölbe

préselődve próbálta ujjait megnyomorítani.

Byakuya a halk ropogásra a remegő kézfejre

pillantott. A bizonytalanság volt az egészben a

legrosszabb. Semmi sem állt szilárd talajon. A „ha”

és a „vagy” szócskák váltogatták egymást. Valaki

még hitt a lányban, valaki viszont már temette.

Byakuya látta a nőn, hogy keservesen küzd, s hogy

győzni akar, de az erőfeszítései kevésnek tűntek.

   Hosszú ideje nézte már mennyasszonya

szörnyűséges vergődését, miközben az érzelmek és

a gondolatok bonyolult hálója átvette felette az

irányítást. Ayana bal szeméből egy ezüstösen

csillogó, vékony könnycsepp szabadult ki s arcán

végigcsorogva hullott tincsei közé, vesztőhelyét

meglelve. A férfi elképedve bámult. Óvatosan

eltűrte a sóscsepptől a bőrhöz tapadt hajszálakat,

de mikor visszahúzta volna kezét, ujjai véletlenül a

selymes bőrhöz értek. A forróságtól ledermedve

feledkezett meg ujjai tartózkodási helyéről. Halott

feleségének sem volt ennyire magas a láza és Ayana

még élt. A túlélésének receptje eddig nagyon úgy

tűnt, hogy beválik, bár erőtlen teste újabb- és újabb

megpróbáltatásait egyre nehezebben viselte.

Kézfeje csontjai recsegtek az őket szorító erőtől.

   Byakuya lassan megértette saját érzelmeit; nem

szerette a nőt. Hogy is szerette volna, hisz

állandóan nézeteltérésbe keveredtek és a férfit

bosszantotta, hogy a főkapitány annyira oda van új

kis kedvencéért, így szerelmi vallomás gyanánt

maximum az egymásnak osztogatott „jó

tanácsokat” tekinthetjük, amiben magasan a hatos

osztag feje vezetett. A szerelem azon szép fázisa,

mikor a pár még csak ismerkedik, és lassan

közeledni kezdenek a másikhoz, kimaradt, ők nem

lacafacáztak, egyből a közepébe csaptak, s most itt

tartanak; Ayana élet és halálközt vergődik, míg

Byakuya elhunyt feleségét, Hisana-t keresi benne. A

nő ismét motyogott valamit, vagy inkább

nyöszörgött. Homloka kisimult s marka élettelenül

szétnyílt. Az élet már csak halványan pislákolt

benne, ami a mellette ülő figyelmét sem került el.

Ahogy tovább nézte arra is rájött, hogy nem is

közömbös irányába, igenis vonzza valami, a

szépségén kívül a bosszantó kapitányba. Talán

pont az, hogy mer ellenszegülni vele, bár ezen

maga is meglepődött. Utálta, ha nem hallgattak rá.

Nehezen ismerte be, de képes lenne szeretni új

mennyasszonyát, ha az hagyná.

Olyan nehéz esett vagy. – Sóhajtott mélyet a férfi.

   Ayana agyába hangfoszlányok törtek be. Rettentő

régóta először észlelt valamit az őt körülvevő

világból. Mintha valaki beszélt volna hozzá,

azonban a hang ismeretlenül csengett fülében. Az

apja enyhébb tónust megütve mondta tudálékosan

a nagy bölcsességeket, míg anyja kellemesen

csilingelő, magas hangokat formálva csevegett

olyan témákról, ami őt sosem hozta lázba. Ez az

ember, viszont fagyos higgadtsággal és kimérten

beszélt. Ésszerűbbnek vélte a képzelgés lehetőségét,

viszont a lélekenergia, amit még ilyen gyengécskén

is érzékelt, pillái felnyitására késztette. A személyt

hihetetlenül erősnek saccolta, mivel fekve is szédült

az erőtől. Szempillái alig észrevehetően

megrezdültek, majd nagyon lassan, aprókat

pislogva kúszott fel szemhéja. A félhomályban egy

szoba homályos képe rajzolódott ki előtte. –

„Szóval itthon vagyok!” – Ez némiképp

megnyugtatta. A feltételezett alak irányába

fordította fejét, ami pusztán harmadszorra

sikerült. Egyszerűen túl gyenge volt, de, amikor

Kuchiki Byakuya-val találta szembe magát,

tagjaiból elszállt az a meglévő, kevés erő is.

Hát maga? – Erősen felháborodott hangneme egy

vérszegény suttogásban kimerült. Kellemetlen

kaparást érzett torkában, mire minden erőfeszítése

ellenére is kitört belőle a krákogás, mivel köhögni

nem tudott. Byakuya érzelemmentesen nézte a nőt,

azonban legbelül aggódott érte, elvégre Ayana

testének rázkódása töretlenül folytatódott és a

verejtékcseppek ismét kiültek homlokára.

Szerencsétlen a kezét is alig bírta szája előtt

tartani.

Szólok az orvosnak – mondta ridegen.

NEM! – kiáltotta. Ayana összeszedve utolsó csepp

erejét a férfi karja után kapott, s bár kezének

sikerült megmarkolnia a kimonó bő ujját, felsőteste

szinte azonnal visszahanyatlott. Fájdalmasan

felszisszent, ahogy a bal oldalára zuhant, majd az

arcába csapódó hajtömeg mögül könyörgő

tekintettel nézett fel vőlegényére. Markából

kisiklott a finom anyag, amit ujjai képtelenek

voltak tovább szorítani. Hangosat koppanva

ütődött kézfeje a parkettához. Teste már nem csak

betegségétől remegett. – Kérem, legalább most

legyen velem emberséges! – Megpróbálta újra

elérni Byakuya-t, de karja meg se moccant. A fekete

halálisten látta rajta mennyire szenved. Orvosra

lett volna szüksége, ellenben Ayana kérlelő szemei

láttán mérlegelte a helyzetet.

Megváltozom, esküszöm… – Az újabb feltörő

köhögések, azonban beléfojtották a szót. Byakuya

némán ült, miközben leendő felesége arcát a

párnába nyomva vergődött. A férfi esze azt

diktálta, hogy kerítse elő a doktort, viszont a

mondat másik felét még hallani akarta. – Szó

nélkül… magához megy…ek, ha… most nem…

csődít ide boldog-boldogtalan, aki… ápolni akar.

– A kijelentés kisebb-nagyobb megszakításokkal,

de végül elhagyta Ayana száját. Ő sem hitte el, hogy

ezt tényleg kimondta, illetve megígérte. „A

kimondott szó kötelezz!” – ismerte fel, s közben

szidta ostobaságát.

Beteg vagy – kezdte hűvösen Jégcsap kapitány.

–, látnia kellene orvosnak, viszont, ha ezt

szeretnéd, ám legyen – „bólintott rá”. Nem értette a

nő viselkedését, olyat ajánlott fel, amit ő sem

gondolhatott komolyan. A lázát tette felelőssé az

elhangzottak miatt, bár tény és való alaposan

megkönnyítette a dolgát. A szőke halálisten

gyakorlatilag visszautasította az ellenkezés minden

formáját. Hát ilyen egyszerűen beletörődne

sorsába?

Köszönöm – s a hála egy apró szikrája fellobbant

fekete íriszében. Esetlenül visszahúzta oldalához

kezét, majd újabb roham jött rá. A párnát

összeköhögve fordult újra vőlegényéhez, akinek

szürke szemeiben, mintha valami halvány érzelmet

lelt volna fel, még, ha nem is tudta definiálni.

Miről akart velem reggel beszélni? – A nő hangja

alig pislákolt és kissé rekedtesen szólt. Byakuya

jobban örült volna, ha csendben marad, mert

láthatóan ez is megterhelte.

Pihenned kell, nekem pedig dolgoznom kell – tért

ki a válaszadás alól, ám mielőtt felállhatott volna

Ayana megszólalt:

A papírmunkával mindig készen van és hajnalok-

hajnalán maga is aludni szokott… – mondta, hisz

kapitányként jártas volt a témában. – Bár az

enyémet elhozhatná, legalább… – nyelt le egy

következő rohamot – csinálnék valami hasznosat. –

Byakuya furcsállotta ez a tettrekészséget, elvégre a

nő mozogni is alig bírt, nem, hogy írni.

Mennyasszonya arcszíne változatlanul versenyre

kellhetett volna egy hófehér függönnyel.

Kicsiként mindig azt tukmálták a fejembe, hogy

egy nőnek – fogott váratlanul mesélésbe. Hangja

erőtlenül veszett el a hatalmas szobában. –

házasságra kell lépnie… – Akárhányszor csak

megállt köhögött. – Tudja, a tündérmese félébe,

ahol, azért kötik össze… az életüket a szerelmesek,

mert… szeretik egymást és együtt akarnak

megöregedni…, és azért, hogy gyerekeik…, ma…jd

unokáik legyenek… Kölyökként én is így hittem…

talán, bár apámat, meg… a ne…velőimet sokkal

jobban… szerettem csépelni… – Halványan

elmosolyodott, de szinte meg se emelkedett szája

széle. – Izgalmasabb volt, mi…nt várni a soha el…

nem jövő… szőke herceget… Aztán idősebb let…tem

és kinőttem a buta me…sék korszakából. Nyíl…ván

apámtól tudja mek…kora ördögfióka voltam és

hát… fütyültem a szabályokra. Azt csin…áltam,

ami nekem tetszett és véletlenül sem azt, amit a

szüleim mondtak… Természetesen… a céljaim

elütöt…tek a szokványos… lányos dolgoktól…

Mindenáron be akartam bizonyítani, hogy a nők is

képesek arra, amire a pasik… Valahol már itt

elkezdődött a… „férjhajsza”… Egy-két… öhm…

nevezzük: hódolómmal csúnyán elbántam… Sose

akartam gyenge pas…it, de aztán pasast sem

akartam… Jó… vo…lt nekem egyedül… Viszont

egy…szer minden… szabályszegő csillaga

leáldozik… Az… enyém… már valószínű… jó rég…

– Itt a vége, fuss el véle! A leendő feleség

kimerültségtől súlyos szemhéja lecsukódott és mély

álomba taszította. Byakuya figyelmesen hallgatta a

történetet. A nő röviden kifejtette, hogy nem óhajt

házasodni, de ezt már nem tudja kicselezni, mint

annyi minden mást életében. Egy darabig még

nézte a verejtékező párát; élénk rózsaszínes ajkai

alig rózsaszínes színben konyultak le s hófehér bőre

a fehérítővel vetélkedett, míg haja egyre nagyobb

loknikba csavarodott. Önmagához viszonyítva

borzasztóan elkeserítő látványt nyújtott.

Önmagához viszonyítva borzasztóan elkeserítő

látványt nyújtott. Vigyázva, nehogy felébressze,

nyakig betakarta, majd egy utolsó pillantást vetve

mennyasszonyára hazaindult.

   Az éjszakája, ami a hajnali órákba csúszott, egy

nyugodt percet sem nyújtott. Akárhányszor csak

lehunyta szemét Ayana jelent meg neki. Hol

veszekedett vele, persze higgadtságát megőrizve

, hol újra ott ült a szobájában és végignézte

szerencsétlen haláltusáját. Nem tudta eldönteni

melyik képzelgés szolgáltat jobb szórakozást. Egy

óra eredménytelen kísérletezést követően felhagyott

minden alvásra tett próbálkozásával.

Megmosakodott, majd felöltözve mérgezett egér

módjára rótta a folyosókat. Fejében továbbra is ott

motoszkált Ayana, és