Érzelmek viharába

15. rész: Rido halála-az utolsó napok

Visszatértünk a Kuran rezidenciára.. de sokáig kellet győzködnie Rinnek, míg rá nem vett arra, hogy maradjunk a fő házba.. Legalább addig, míg azt a romos házat újjá nem építik.

A második fiam már úton volt a megszületése felé.. nem voltam benne biztos, hogy jó kor fogant meg. A háború bár mikor kitörhet újra a vámpírok és az emberek között. ,de épp elég gondunk van saját berkeinken belül is. A gond az Rido volt aki még mindig élt.  Az évszázadok folyamán egyszer sem sikerül ránk lelnie, s reméltem nem is fog.,de ezt sosem tudni,mert a tanács nem mindig ért egyet Kaname döntéseivel.

Azt az illetőt még mindig nem találtuk meg aki Sayut megölette velem de nincs is erre időnk,a békés napok száma egyre kevesebb lesz addig is annyit tehetünk, hogy kihasználjuk a hátra lévő időnket.

***

Az alkonyi fény halványan átsütött a fák koronáján, s mikor utoljára ültem itt a padon akkor épp.. könnyek csordultak végig az arcomon.

- Még mindig Kanamet siratod?

- Nem Rin.

- Csak egy emléket, amibe befurakodott Kaname.

Már elfogadtam, hogy nem jut nagyobb szerepem ebbe a harcba,és teszem azt amit tennem kell.

Valóban Sakura?

Kaname sama?  hátra fordultam a pad mögé és ott állt Kaname ,s csak nézet karmazsin  vörös szemeivel; szinte utasított.. de nem parancsolóan - Gyere ide hozzám.

Próbáltam neki ellen állni, de a család fejének senki nem mondhat nemet.

- Kérlek Rin, most menj el.

- Nem Sakura!

- De Rin nem szeretném,  ha látnád azt amit épp tenni próbál velem a senpai.

- Amilyen meg gondolatlanul tud néha cselekedni a bátyám- féltem, hogy tán neki támadna, s ezt nem engedhetem meg.

- Rendbe Sakura, visszatérek a házba. - Ezt nem hagyom annyiba senpai.

Oda mentem hozzá, és lehunytam a szemem és vártam, hogy mikor mélyeszti belém a fogait,de helyette az ajkamra tapasztotta száját,és olyan erővel csókolt meg hogy majdnem elvesztetem az eszméletemet. Próbáltam magamtól eltolni, de mind hiába. Minél jobban ellenkeztem,Kaname annál erőteljesebben  vonta magához az ajkam.

Elengedte ajkamat és mélyen a szemembe nézet.

- Tegyél meg nekem egy szívességet  Sakura..és öld meg nekem Ridot.

 - Senpai nekem ott van a fiam, most nem tudom megszabadítani béklyótól, ami gúzsba, köti.

-         Egyedül rád számíthatok.

-         Rendbe senpai- megteszek mindent, amit tudok. - végül rábeszélt és

ott hagytam az alkonyi fény árnyékában.

Gondterhelten mentem vissza a még első évét sem betöltő csemetém ott feküdt a kiságyba és még mindig aludt.

Valahogy el kellet mondanom Rinnek ,de nem tudtam, hogy hozzá kezdeni. Megint ezen járt fejem . Számtalan elképzelést felvázoltam, amit sora el is vetetem.

Végül mikor szembe kerültünk nappaliba; görcsösen ökölbe szorítottam az egyik kezemet és  rá néztem.

- Rin, senpai rám bízott egy feladatott, amit el kelet vállalnom.

- Akkor most elmész?

- Igen Rin,- nem tudom, mikor térek vissza, de kérlek, vigyáz a fiúnkra.

Bátyám szorosan átkarolta derekam, és fejét a vállamra hajtotta.

Éreztem, ahogy végig csordul a könnyei az arcán, és minden egyes cseppje rajtam a találta meg a végső nyughelyét.

Távolból meg láttam Kanamet ahogy épp besétált a nappaliba,s szeme szomorúan rám szegeződőt. Gyorsan ellöktem magamtól Rint, és hátat fordítottam neki.

 Kaname egyenesen felém jött és mintha ott se lenne Rin átkarolta derekam.

Fülembe súgta; - Elkísérlek a küldetésedre, úgy hogy ez már kettőnk feladata lesz.

Bátyámra néztem. Dühös tekintete mindent elárult. - Kaname elengedte a derekam és kifelé ment a nappaliból, mikor a bátyám felé szólt. Oda sétált elé és rá nézet. - Ezennel párbajra hívlak ki.

Micsoda gyerekes egy felkérés volt tőle, de ha férfiak valamit a fejükbe vesznek, az mellől nem tántoríthatok el.

Másnap hajnalba a kíváncsiság ki üldözte az álmot a szememből,s nem bírtam magam rá venni az alvásra.

Az ablakhoz sétáltam és résnyire elhúztam a függönyt.

Rin nem csak a semmibe mondta a fenyegetőzését,..- valóban kihívta Kanamet egy párbajra.

Magamra vettem egy sötét kabátot, a kampusznyit a fejemre húztam és lerohantam a kertbe.

Azonnal hagyjátok abba! kiáltottam feléjük,de mintha csak a semmibe szólt  volna,a hangom a párbajt tovább vívták. Kaname és Rin közé ugrottam és széttártam karjaimat.

Itt és most abba marad ez az értelmetlen viaskodás.

- Kaname senpai nincs szükség rá hogy elkísérj erre a küldetésre,és neked sem Rin.

Két férfi egymás mellé sétált és mosolyogva rám néztek.

Ne aggódj Sakura,senpait már sikerült lebeszélnem erről az örült ötletéről

Túlságosan elragadtak az érzelmeim. mondta Kaname, és végig húzta a kezét az arcomon.

Nagy meglepetésemre Rinből semmilyen érzelmi reakciót nem váltott ki.

A távolból egy nő alakját kezdtem kivenni.

Olyan ismerős volt mintha már láttam volna már az előtt is.. valahol. Memóriám cserbe hagyott.

Szép lassan közeledet felénk,a kecsesség kisugárzott minden egyes mozdulatában.

Mikor közelembe ért,rám nézet  és egy apró mosolyt engedet el  az ajkáról.

A kezébe pihent legyezőjét most szétnyitotta és elbújtatta mögé arcát .

Tudod, kivagyok?

Igen asszonyom. - válaszoltam neki rideg közönnyel.

Már az sem tetszet, ahogy megszólított; mint aki akarna valamit, csak épp nem óhajtja kimondani. Inkább körbe írta és utalásokat tett arra hogy ki is valójába.

Nem kelet nekem bemutatni Kuran Reikot az anyámat.

Azóta egyfolytában csak beszélt a múltról, ami már nem érdekelt engem.

Bár így legalább meg tudtam azt, hogy nem szerelemből születem, de ezt mindig is sejtetem.

Mondhatni, csak egy edény vagyok a bennem lakozó őserőnek. - keserűen elmosolyodtam magamba.

Végén csak meg tudott lepni, mikor azt mondta- apáddal még mindig szeretők vagyunk.

-         Apa ezt nem mondta nekem, ezért nem is hitem el neki ezt a kitalációt.

A nap hátra levő részében az íróasztalt boldogítottam és elkezdtem összeszedni a gondolataimat és felkészülni a nagy utazásra.

Szívem nem lett volna ellene, ha velem jön, de tudtam nagyon jól, hogy akkor Rido könnyen egymás ellen hangolhatót volna minket.

Kopogtak az ajtón.

Szabad-szóltam ki az ismeretlenek, aki biztos nem vámpír volt.

Az ajtó kinyílt és egy apró termetű barna hajú lány jött be. Amikor megláttam a ruháját, elfordultam tőle. Azt valamikor Sayu hordta,- az elmémbe ismét előjött az a kép.

Valami gond van asszonyom?

-         Nem nincs semmi baj. Bizonyára az új komorna vagy.

-         Igen asszonyom a nevem Yori .

-         üdvözöllek  Yori  - kedvesen rá mosolyogtam.

-         Ha bármibe segítségére lehetek asszonyomnak, akkor kérem, szóljon nekem;bár lehet, hogy nem érek annyit, mint az elődöm,de nagyon igyekezni fogok.

-         Tudom. - Már azt sem tudom hány komornát emésztetem fel az elmúlt ötszáz évbe,s még mindig fáj az első elvesztése. Kezdet mindig nehéz számukra,de számomra is. Mikor már teljesen hozzá szokok, akkor történik mindig valami, aminek következményeként mindig a komornám halálával végződik. Vagy épp megbetegednek valami gyógyíthatatlan betegességbe. Törékeny az emberi test,s tán ezért örülök annak, hogy vámpírnak születem  és nem embernek. A vámpírok többsége még is vágyik az emberi élet rövidségére. Ez alól még Kaname senapi sem kivétel.

-         Asszonyom nagyon elgondolkodott.

-         Igen Yori.- közbe serényen készülődtem a másnap reggelre; mikor is újra itt hagyom a birtokot. Lépteket halottam a folyosóról.  -Yori   most elmehetsz.

-         Igen is asszonyom. - Komorna ott hagyott a szobába.

Az ajtó kinyitódott és már épp oda akartam rohanni, hogy Rin karjaiba vessem magam, de az ajtóba nem a bátyám állt, hanem a senpai. Még épp időbe észrevettem ahhoz, hogy ne kerüljek zavarba ejtően közel hozzá. Lenéztem a kezére,- mit szorongathat benne? Azt látom, hogy egy doboz

-         Kaname mi ez?

-         Egy ruha az esti bálra. - szeretném, ha ebbe jelennél meg. - Csak hogy tud én mindig szeretni foglak.

-         Igazán senpai! mérgesen rá néztem.

Nem mondott semmit csak a kezembe adta és meg csókolt.

Egyfolytában csak bizonygatta felém az értelmetlen szerelmét, amivel nem tudtam már mit kezdeni. Ahogy ifjú Kaname ridegségével sem.

Egy nap azt vágta a fejemhez, Kár hogy te vagy az anyám .  

Hogy mondhat egy gyermek ilyet az anyának? egy könnycsepp gördült le az arcomon.

Az asztalhoz sétáltam és letetem rá a dobozt.

Egy darabig csak nézegetem. - Vajon milyen céljai lehetnek még velem a senapinak hogy ilyenek mond?

Felemeltem az asztalról és levetem a fedelét.

Egy gyönyörű ruha volt benne,s ez eszembe jutatta a kezdeteket és a Cross akadémián töltött időket.

Milyen naiv kis fruska voltam akkoriba

Alaposabban megnéztem a ruhát, és mit tagadás, teljesen elkápráztatott.

Egy csodálatos orgona Lilla báli ruha feküdt a mélyén.

Ablakhoz sétáltam, és elhúztam függönyt.

A hold még nem jött fel,s a csillagos égen sötét felhők kószáltak,amit, azt az érzetett súgták nekem, hogy történi fog valami az estélyen.

Próbáltam kiverni a fejemből baljós gondolatot, de nem ment még akkor is ez járt a fejembe mikor már lent voltam a tömegbe, amitől egyre jobban irtóztam.

Teljesen mindegy hogy vámpír vagy ember, egy kaptafára való. Ezt gondoltam mi közbe kint álltam az erkélyen és egy nemes állttal hozott bort iszogattam.

Majdnem olyan íze volt, mint az emberi vérnek, ezért örömmel töltöttem el vele azokat az unalmas perceket.

Kaname senpai?!

- Mit csinálsz itt kint hercegnőm?

- Semmi különöset senpai, csak unatkozom; mint mindig.

- Hátra fordultam. - Most már legalább tudom miért jött ide a senapi.

- Parketta közepén Kiryuu és Yuuki ejtett épp egy szenvedélyes keringőt. - Visszafordultam.

- Nem tudtam érted harcolni,és ez bánt engem.

- Ne bántson senpai, ezen már nem lehet segíteni, elvégre te választottad meg a sorsodat és hogy második leszel öröké a szívébe.

- Igen ,tudom,de fáj hogy együtt látom őket és köztük lévő szikra 

- Tudom, hogy fáj. Nekem is sok minden fájt a múltba,de próbálj rajta túllépni.. kérlek - neki dőltem mellkasának.

- Felemeltem a fejem és a kezemet az arcához érintetem.

- Ne merd nekem feladni.. soha.. nem engedte befejezni a mondatomat, mert már is az ajka rátapadt az ajkamra és egy szenvedélyes kifinomult csókkal elnémított.

Eltávolodtam az ajkától és a szemeimbe még mindig láttam a múlt szerelmes tűzét,ami felkorbácsolta a szívemet,de hamar ki is aludt, ahogy észrevettem a távolból egy apró zörejt a fák árnyékából.

Kanamera néztem és átrohantam a báltermen,és ki mentem az ajtón.

A hold megint vörös izzásba éget, és baljós idők előhírnökét láttam benne.

Az erdőbe, egy árva lélekbe sem botoltam bele, pedig biztos voltam benne hogy volt ott valaki, de úgy látszik elkerültük egymást.

-         Elkezdtem visszasétáltam a ház felé.   Hirtelen szédülni kezdtem és  egy kép jelent meg a fejembe, amint egy vámpír csapat betör a bálra,és az élükön Kuran Rido áll.

Yuuki és Kiryuu próbálta vele felvenni a harcot, de a mostani Ridonak egyik sem volt ellenfél.

Könnyedén visszaverte a támadásaikat.

-         Gyorsan vissza kell jutnom a házhoz,mert különbenkétségbe eseten rohantam vissza. Már majdnem lenyomtam a kilincset mikor eszembe jutott, hogy tán én lehetek az egyetlen reményük.

Nem hiába bízta rám ezt a feladatott a senapi.

Csendesen felugrottam az erkélyre.

Onnan teljes rálátásom volt az egész bálteremre.

Nem hagyhattam ott a családomat ezért 

 úgy tetem mintha épp akkor léptem volna ki az erkély árnyékából.

Csak nem Kuran Rido nagyúrhoz van szerencsém?

Készenlétbe helyeztem a lábamnál lapuló fegyveremet,és ránéztem a nagyura.

Kuran Sakura.   -  Meg nyalta szája szegletét és már élesítette harcra nevelt karmait, s készült belém vájni, mint ahogy a vadállat teszi a prédával. - Felém ugrott.

Előrántottam a Kurotsukit és egy könnyed mozdulattal átszúrtam vele Rido szívét.

Az csak az árnyékom volt. - Mondta nekem gúnyos nevetéssel a mondatát.

Az árny eltűnt, visszatért Ridoba. A sötétség még erősebbé teszi,a fényre van szükségem ahhoz, hogy elpusztítsam. Nincs szükséged a fényre. jött egy hang valahonnan fejemből.

-         Használd az ősasszony erejét. Nem volt időm azon gondolkodni hogy ki az a ősasszony, ezért mindent úgy tetem ahogy azt a meghagyta nekem.

Behunytam a szemem és hatalmas villámok lepték el a báltermet. A körülöltünk lévő vendégek fejvesztve menekültek ki.

 Csak páran maradtak mögöttem; Apám,Kaname és Rin.

Kurotsukit áthatotta az erőm,s tudtam nagyon jól, hogy közel kell férkőznöm hozzá,mert távolsági harcba nem biztos, hogy le tudnám győzni. Ekkor résnyire kinyitottam a szemem amiből csak úgy sugárzott a gyilkos szándék.

 Egymás felé rohanva pengéink összecsaptak, és ádáz küzdelembe a földre küldtem.

Torkának szegeztem a Kurotsuki hegyét.

Ad fel Rido!- Nem tudsz engem legyőzni.

Majd meg látjuk- Mondta nekem fennkölten, és eltűnt a szorításomból.

Abba a pillanatba utána eredtem és egy jól irányzékot mozdulattal szíven, szúrtam és aztán levágtam a fejét.

Teste úgy porlad szét, mint a tűz állttal felemésztett fagerenda.

Mikor tudatosult a vámpírokba hogy vezérük kimúlt; fejvesztve menekültek ki a házból és eltűntek a sötété éjszakába.

-         Egy újabb zsarnoktól szabadult meg a vámpír társadalom.  megfordultam és oda sétáltam apához.

-         Sokkal erősebb lettél kislányom.  - Átölelt.

- Ugyan már apa; egy bástyának ez a kötélsége- mondtam neki szerényen mi közbe átöleltem és szomorúan a földre tekintetem.

- Az nap éjjel csak vergődtem az ágyba, s arra gondoltam, hogy vajon Rin aki már több mint háromezer éves volt, vajon hogy volt képes ilyen sokáig nélkülözni az érzéseket az életéből? Vagy tán volt élete már előttem is? 

Ezek olyan kérdések, amiket egyszer majd felkel tennem neki, mert rá jöttem, hogy nem ismerem igazán. - Ezek a gondolatokkal aludtam el valamikor a hajnali órákba.

Folytatása következik