Érzelmek viharába

12. fejezet: A múlt martaléka

Lassan egy hónap telt el ,s vészesen közelített az esküvőnk

napja.

Mint mindenáldott nap ma is valami különleges elfoglaltságot

kerestem magamnak, de nem találtam.

Végül is az olvasás is jó dolog,- jobban leköt, mint egy unalmas

beszélgetés, vagy ami még rosszabb,- ha rád erőszakolják azt,

amit nem akarsz. Most nyugalomra volt szükségem, s a mostoha

anyám nem tudta elképzelni,- vajon miért üldögélek olyan sokat

egy magamba a napaliba, és töltöm az időmet hol mi ócskaságok

olvasására.

Nem tudom hogyan, de rájött a titkomra.

Egy nap bejött hozzám, a szobába, és szúrós szemekkel rám

nézet.

Sakura te hűtlen lettél Rinhez!

Micsoda?

Ezt meg honnan veszi kedves anyám.- mindig magáztam, ezzel is

érzettetve vele, hogy nem köt össze minket a vér.

Ez nem igaz, nem lettem hűtlen hozzá!

Ne mondj nekem ilyenek, láttam az eljegyzésen milyen meg hitek

voltatok Kuran Kanameval!

Már azt gondoltam akkor, hogy tán meg is fog csókolni, de

szerencsére nem tette meg.

Hogy feltételezhet ilyet a sanpairól?! Erkölcsös férfi, akár mint

Rin.

Igazán? Akkor kinek a gyerekét hordod a szíved alatt?!

Elcsodálkozva néztem rá. – vajon honnan tudta meg?

Kanamen kívül senki más nem tudta. Biztos voltam benne hogy

Kaname megtartódta a tikot.

Vagy én árultam el magamat?

Most már nem számit, de ebből a kelepcéből ki kell valahogy

kerülnöm.

Lenéztem a földre. - Igen valóban Kaname gyermeke van a

szívem alatt,de ez még akkor történt mielőtt haza jöttem volna,s

az eljegyzés óta még a színét sem láttam. - Mondtam

mentegetőzve mostoha anyámnak.

Rendbe Sakura, de nem tarthatod titokba,- el kell mondanod

Rinnek és az apádnak is, mert ha nem teszed, akkor majd

gondoskodok róla, hogy mindenki megtudja.

Az egész vámpír társadalom, és akkor majd bujkálhatsz a

rosszakaróid elől. - Gonosz vigyor hagyta el az ajkát, ami később

nagy hahotázásba tört ki. Minden komorna és szolgáló ránk

nyitotta az ajtót,és először elcsodálkozva tekintek rám.

Csodálkozó tekinteteket hamar felváltotta az egymás közt folyó

pusmogás. – Vajon ki volt túl hangos én vagy a mostohám? Meg

fordult össze ütötte a kezét és kitessékelte a kíváncsiskodó

szolgákat.

Rám nézet,- kíváncsi vagyok mikor szánod rá magad, hogy

elmond ezt neki.

Kiment az ajtón és ott hagyott.

Nem tarthattam titokba addig, amíg szeretem volna,ha már most

meg tudta a nevelőanyám, akkor mi lesz később?

Ezért úgy határoztam elé megyek a történéseknek és elmondok

mindent Rinnek.

Egy szál fehér köntösbe, elindultam Rin szobája felé.

Kopogás nélkül rá nyitottam az ajtót.

Az íróasztal mögött csücsült és papírjait rendezgette.

Feltekintett a papírhalomból és zavartan rám nézet.

Mit keresel itt egy száll köntösbe?

Rin beszélnem kell veled.

Ennyire fontos hogy még ruhát sem vetél magadra?

Igen, ennyire fontos.

Bátyám megalkuvóan rám nézet,és a kezét összekulcsolva  az

álla alá tette.

Unottan meredt rám,és csendbe várt.

Már kezdet szörnyen kínos lenni a csend, mert azt sem tudtam

hogyan kezdjek neki a mondanivalómnak.

Földre néztem,s halk motyogással kimondtam,- gyermekem lesz.

Rin először elcsodálkozott. Hogyan hisz mi még,- értem most már

Sakura.

Groteszk vigyor jelent meg az arcán.

Fejét fogva próbálta megemészteni a halottakat. - fel ált és az

ablakhoz sétálva meredt ki az alvó napra.

- Kérlek most hagy magamra.

Megértetem az érzéseit,s tán még magam sem tudom ha fordított

esett történt volna tán magam is így viselkedek.

Visszasétáltam a szobába,s elkezdtem magamra húzni a

kiválasztót, ruhámat.

Egy egyszerű sötétkék egybe ruha, hosszú ujjal, enyhén testhez simulva.

Most az apámnak kelet ugyan ezt elmondanom, mielőtt mástól

tudja meg, mert akkor szégyenembe öröké csak bujdoshatnák.

Lépcsőn sétáltam le, a nappaliba, ahol apa egyedül csücsült,és

szinten papírmunkájába feledkezve próbálta kikapcsolni a

külvilágot,egészen addig, míg csengetés nem hallatszott a

bejárati ajtón. Az egyik szolgáló az ajtóhoz sétált és kinyitotta.

Akatsuki Kain és Aidou Hanabusa várt bebocsájtást.

Tovább haladtam a lépcsőn,és a legalsó fokon megálltam.

Engem kerestek?

Aidou bólintott egyet. - Kérlek egedbe, és kísérd a nappalinak

egy eldugott zugába.

Utánuk mentem,de először megálltam apánál.

Zavarok kislányom? Nem apa ,majd szeretnék veled beszélni.

Apa csak bólintót, egyet. Mindig ráérek, ha beszélgetni szeretnél.

- Elmosolyodtam.

- Tovább mentem ahol már várt rám Aidou és Kain.

- Valami baj van? Annyira le vagytok törve.

- Meg tudod állítani Kaname senpait?

- Ezek szerint már tik is tudjátok.

- Igen

- Senki nem tudja megállítani, egyedül csak benned bízhatunk.

- Úgy gondoljátok,tán majd rám hallgat?

Nem válaszoltak csak reménykedve néztek rám, annak

reményébe, hogy majd a megfelelő döntést fogom meghozni.

Rendbe akkor menjünk.

Kifelé menet odaszóltam apának. - Majd jövök.

Hé Sakura még is hová mész?

Ha aggódól értem küld utánam Rint. – De Sakura milyen válasz ez?!

Nem törődtem apám kérdésével, csak mentem a saját fejem után.

***

Megálltam a romos akadémia előtt ahol már elkezdődőt az utolsó

felvonása az emberek és a vámpírok ádáz csatájának.

Egy árnyékot éreztem meg magam mögött, s az árnyék, aki

követett a bátyám volt.

Még is elküldte az apám, tán fél attól, hogy itt hagyom a fogam?

Bennem nem volt félelem,- mióta ismerem, az ősök erejét az óta

nem ismerem ezt a szót.

Végig sétáltam a csatatéren, s meg se halottam, ahogy mások

kiáltanak felém, vagy belém vájják éles körmeiket. Nem éreztem

fájdalmat, sem szomorúságot. Még is mikor megláttam Kanamet a

kemence előtt, még is összeszorult a szívem.

Még mindig nem értetem az áldozatát, amit épp meg tenni készült.

Kitépet szíve a kezébe nyugodott, s a kemence lángja fölé

tartotta.

Némán álltam vele szembe egy ideig, s aztán úgy gondoltam

befurakodok elméjébe.

Rám nézet a szomorú szemeivel. Azt mondta

• Meg akarok halni. Hagyjál elmenni Sakura.
• Nem tehetem Kaname,- Hisz, tudod, hogy érzek irántad
• Elmosolyodott. -  Sakura te már választottál, meg tetted azt a lépést, amit az én drága Yuukim nem tudott meg tenni.

Közelebb mentem hozzá és szorosan átöleltem.

- Kérlek Kaname ne tedd meg ezt nem ér ennyit a belső

őrlődésed, hogy eldobd az élted.

- Azt szeretnéd ha …- igen Kaname ha szemtanúja legyél Yuuki

 boldogságának.

-  Ha már úgy döntöttél, hogy Zeroval boldogabb lehet. Azt is

megértem miért akarod itt hagyni ezt a világot,- de ez nem a

helyes megoldás. Kaname felnézet egy pillanatra,s mikor

megfordultam a bátyámat láttam, ahogy próbálja észhez téríteni

Kanamet. Szúrós tekintettel nézet felé.

Tisztába vagy vele milyen szenvedéssel hagyod itt azokat, akik

szeretnek?

Bele gondoltál valaha abba az űrbe, ami a hiányoddal fog létre

jönni?!

Rin ekkor már emelt hangon beszélt hozzá.

Kaname csak nézet, üresen, s meg se halotta azt, amit Rin

mondott.

Mint egy fekete lyuk lett volna lelke helyén, amire nem hat semmi

csak az a végetlen sötétség, ami elnyeli Rin szavait.

Kaname elengedte szívét,de nem ért lángot.

Rin még időbe elkapta, és a kezébe ott dobogott Kaname szíve.

Lehorgasztót fejel sétált oda Kanamehoz.

Lépteibe nem volt düh, csak elszántság.

Megragadta Kaname vállát és visszahelyezte a szívet a helyére.

Lassan elengedtem Kaname derekát.

• Gyenge vagy bár hatalmas erővel bírsz. – Suttogta bátyám Kaname fülébe.
• Ez kegyetlenség volt tőled Kuran Rin.
• Miért nem hagytad, hogy öröknyugalomra térjek? Rin ajkán kegyetlen vigyor jelent meg.
• Mit mondok a gyerekednek, ha egyszer meg kérdezi tőlem, hogy hol van az apám?

Kaname szemei elcsodálkozva néztek a bátyámra.

• Ismered a titkunkat.
• Igen ismerem,Sakura elmondta nekem.
• Biztos vagyok benne hamarosan az apám is tudomást szerez róla, mert az anyám biztos elmondja, neki még mielőtt visszatérnénk a rezidenciára.

Most vetem észre ,  -Yuuki és Zero egész végig  minket figyelt,s

bár láttam az aggodalmas könnyeit Yuukinak,s Zero hasonló

arckifejezését,de még sem tudtak meggyőzni azok a könnyek.

Úgy éreztem Yuuki fejbe sír és nem szívből.

A királynő ragaszkodik a királyhoz, de még sem tudja megvédeni

saját belső bánatától.

Mert bánata belső forrása a királynő,aki nem tud választani a

huszár és a király közt.

***

Sikerült Kanamet rávenni, ne dobja csak úgy el életét.

Yuukival kimentünk a csatatérre, s farkasszemet néztünk azokkal

a vámpírokkal, akik nem tudták elképzelni a békés egymás mellet

élést az emberkel.

Yuuki elő vette Artemiszt.- Várj,- ne siesd el ennyire a támadást.

Yuuki hátra nézet rosszallóan.

Hercegnő, ha most megtámadja az ellenséget, akkor az Artemisz

eltörhet.

Yuuki nem hallgatott rám,s egyenes neki rohant végzetének.

Rin,Kanamet támogatva jött utánunk.

- Hagyd a hercegnőt, Sakura majd Kiryuu elintézi a többieket.

- Most Kanamet kell elvinnünk innen.

Ott hagytam a hercegnőt és elindultam Rin és Kaname után.

Megálltunk a birtokon a házunkkal szembe és megelégedve

tekintetünk fel rá.

Végül is sikerült meg menteni a senpait még ha ez kegyetlen és

méltatlanak látszót a senpaira nézve.

Mostohám teljesen kifordult magából mikor meglátta senpait

ahogy átölelve végig támogatja, és még fel is kísérte a

vendégszobába. Ki jött az előszobába és utánunk kiáltott.

• Ezt még is hogy gondoltátok?
• Ide hoztok egy jött ment férfit a belegyezésem nélkül?!
• Ne használj ilyen kifejezéseket Atsuko.
• Ez a férfi ahogy nevezed,Kuran Kaname,az ős Kuran.
• De akkor is…- Mostohám az ajkába harapót.
• Vigyétek fel és tegyétek ágyba a senpait.
• Miért alítottál meg Hikaru?
• Atsuko, mi Kuranok feltétel nélküli hűséggel tartózunk a klánunk fejének. Jelenleg még mindig Kuran Kaname az, aki ezt a klánt vezeti. Ezzel le is zárom ezt a beszélgetést.

***

Kanamet ágyba tettük és némán figyeltem az arcát.

Rin közbe magunkra hagyott -, mintha azt szerette volna ezzel

mondani,- Beszéljétek meg a dolgaitokat.

Nem volt mit megbeszélnünk a senpaial.

Még mindig érthetetlen keserű szemekkel nézet rám,s azok a

szemek még mindig az okot kérdezték. Nem elégedett meg Rin

gúnyos gonosz válaszával.

Senpai,- tudom itt akartad hagyni ezt a világot, de nem

engedhetem meg neked, hogy feláldozd az életedet, ahhoz

túlságosan fontos vagy a szívemnek.

Gondolom, egy szavamat sem hiszed, de amikor Rin mellet

döntöttem akkor nem a szívemre hallgattam. Most itt vagy a

házunkba, s addig maradsz, amíg kedved tartja.

Meghajoltam előtte és kisétáltam a szobából.

Lesétáltam a lépcsőn,s egyből a nappaliba sietem,- hátha ott

találom még apát.

Nem volt ott csak a bátyám, aki gondterhelt szemekkel nézet ki az

ablakon.

Látszót rajta, nehezen szánta rá magát erre a cselekedetére.

Megértetem bátyámat, ugyan az hajtja, mint Kanamet, a végtelen

szerelem egy szeretett lény iránt.

Elmenni, készültem mikor Rin felém nézet, s egy nem várt

pillanatba, felém szaladt, átölelt és egy érzésekkel teli csókot

nyomott az ajkamra.

Ajkunk eltávolodott egymástól.

-Lesz helyem valaha szívedbe?

Olyan meghatóan öntötte szavakba a gondolatát, hogy még egy

könnycsepp is elhagyta, mint két szemem sarkát.

Rin ezek szerint észrevette a különbséget.

Elmosolyodtam,- Nem tudtam neki, mint mondani, még ha

szeretem is volna, csak mentegetőzésnek tűnhettek a

gondolataim apró fonalai.

Nagy nehezen sikerült ki szabadulnom karjai féltően lágy

öleléséből.

- Még beszélnem kell apával.

- Nem kell vele beszélned Sakura, apa már minden tud.

Elkerekedtek a szemeim,- nem tudhatta meg máshonnan csak is

mostohaanyámtól.

- De miért Rin,- Mért hagytad, hogy anyád elmondja neki!

Dühömbe elrohantam,ki a nappaliból.

Felmentem a lépcsőn végig sietem a folyosó utolsó ajtajánál meg

álltam.

Kopogtam,- nem jött válasz,- benyitottam,- apa mélyen

gondolataiba merült, ugyan az a gondterhelt tekintett ült ki az

arcára, mint amit Rin arca is sugallt.

Gondjaik baja tán pont a senpai jelenléte miatt alakult ki.

Apa mindig is távol akart maradni az emberek és a vámpírok közt

folyó több ezer éve fennálló ellentét különbségekből, ami mindig

kisebb háborúkba torkolt.

Most valahogy még is belesodródott, s nagyon jól tudom, ennek

oka én vagyok.

Ha nem üldöztem volna öröké a senpait, talán most békésebb

napokat élhetnénk,- de nem így történt.

- Apa sajnálom, amiért belesodortalak a problémáimba, de az

érzéseimet  nem tudtam elfedni.

- Sakura ne sajnáld azt, amit megtettél. Büszke vagyok rád,

amiért a Kuran Kaname vérét hordód a szíved alatt. - Látom,

nyugtalanít valami,- kérlek, mond el nekem.

- némán előre bólintottam fejem-, ami nyugtalanít az a hercegnő.

Biztos vagyok benne,- lesz még egy gyermeke a senpainak.

- Miből gondolod ezt Sakura?

- Éreztem a hercegnőn mikor a közelébe voltam.

- Mos tanába érted meg mit jelent ez az erő ami a birtokodba van

már születésed óta.

 Nem volt lehetőségem apának válaszolni, mert kopogás szűrődőt

be az ajtón s mivel nem feleltünk, az ajtó kitárult.

Az egyik komorna nézet rám izgatótan.

- Bocsássanak meg a zavarásért, de két diák keresi Sakura-samat.

- Engem?

- Elnézést apám most mennem kell.

Meghajoltam előtte elhagytam a dolgozó szobáját.

Lesétáltam a lépcsőn, és az előszobába ott állt Yuuki és Zero.

Odasétáltam hozzájuk és rideg diplomatikus tekintettel rájuk néztem.

- Hercegnő mit keres itt?

- Nem az akadémián volna a helye?

Sakura , igazad volt,- Artemisz eltört,de azt is szeretném tudni

,hogy hol van Kaname?

- Mióta a bátyád elvitte az óta nem láttam.

- Hátra néztem. Rin jött le a lépcsőn.

- Hercegnő, a senpai éppen pihen…,

- Rin nem kell le taganód jelenlétem.

Rin keresztbe tette a kezét mellkasa felett, s tisztelte jeléül fejét lehajtotta.

Senpai mellém sétált,s Yuukival szinte abba a pillanatba

összeakadt a tekintetük.

Megfordultam és ott akartam hagyni őket,de senpai visszarántott.

Maradj Sakura.

Keze meleg és lágy fogása megolvasztotta rideg szívemet.

Ne kelljen néznem a két egymásnak kedves lényt,- lenéztem a

földre.

Végig hallgattam a beszélgetésüket,amin elégé meglepődtem.

Senpai egyenesen megkérte a hercegnőt, hogy legyen boldog

Kiryuuval, amit nem értettet teljes mértékbe.

Nem csodálom, mert magam sem értettem teljesen a szavait.

Hercegnő továbbra is erősködött mindenféle kép meg akarta

tudni az okát,mire végül kibökte neki.

- Nem szeretném magára hagyni a fiamat.

Egy pillanatra felnéztem a hercegnőre, a szeme teljesen

kikerekedett a csodálkozástól.

Komornám pont akkor ment fel a lépcsőn,s utána kiáltottam.

Sayu kérlek, kísérd ki a vendégeinket.

Már is Sakura-sama.

Apró csendes léptekkel lejött és mellém állt.

Senpai most már ideje volna vissza vonulnunk.

Megfordultunk és Rin mellé sétáltunk, aki épp a nappali

bejáratánál figyelte az eseményeket.

Folytatása következik