Érzelmek Viharába

10. fejezet: Nem várt meglepetés

Kanamenak sikerült rá vennie arra, hogy a bálba

elmenjek, de a valahogy

Még is azt éreztem, tán nem kéne neki kedvébe járnom

azzal, hogy megtisztelem a jelenlétemmel.

Miután ilyen csodásan magamra hagyott ismét, s azt

gondolta majd megelégszek csábító mosolyával, s az

elég lesz nekem arra, hogy ismét meg gyengüljek és

rábólintsak akaratára.

Valóban elég volt egy gyöngéden halvány mosoly.

Kiléptem az ajtón, és meg csapot a hűvös nyári este

szellője.

Milyen szégyen, egyedül megyek a bálba, még egy

kísérőt sem tudtam össze szedni. Nem hogy otthon

maradtam volna a szobámba.

Andalogva sétáltam ki az akadémia falai közül, s utamat

a Kuran rezidencia felé vettem.

Elcsodálkozva néztem fel a kisé gótikus vas

nagykapura, ami mögött egy betonút húzódott.

Kinyitottam, s besétáltam rajta.

Fák sokasága sorakozott a szélén, úgy emelkedtek fel

az ég felé, mint valami óriások. Az út végén ott ált a

kúria, amibe már javába folyt az ünnepség.

Az helyet hogy bementem volna, jelezvén hogy itt

vagyok, inkább leültem a padra, s megfogtam a pad

aljának a szélét.

Felnéztem az égre, ami a remény csillagait szórta rám

vissza.

Megéreztem Kaname jelenlétét,s hátra fordultam.

Erkélyen állt, egyedül egy pezsgős poharat tartott a

kezébe.

Gyorsan visszafordultam, de már késő volt, a

tekintetünk ismét összetalálkozott.

Nem vágytam most arra, hogy találkozzak vele.

Addig gondolkodtam azon, hogy vajon elmenjek e vagy

nem, míg túl késő nem lett a távozásra.

Az ajtóba állt,s felém nézet.

Tekintete zavarba ejtő volt, szinte kereste velem a szem

kontaktust.

Elindult az ajtóból, s a padhoz sétált, ami átellenesen

helyezkedet el az ajtóval.

Meg ált előttem, s aztán leült mellém a padra.

Egy ideig egymás mellet ültünk a némaságba.

Felálltam és elindultam az ajtó felé.

Még mindig mérges vagyok rá,de még is

szeretem,örülten szeretem.

Még a bátyám iránt sincs ilyen mély szeretetem, mint a

senpai iránt.

Míg a padon csücsültem arra vártam hátha meg szólít,

de nem tetette.

Úgy ült mellettem, mint egy kőszobor, összefont lábakkal

és karokkal.

Mintha azt mondaná nekem,- most nem érdekelsz

engem.

Egy pillanatra megálltam a lépcső előtt, s visszanéztem

rá.

Már nem volt összefonva, se a karja, de már a lába

sem. Lazán ült a padon és nézet engem a vörös

szemeivel.

Könnyen megtudhattam volna, mire gondol ebbe a

pillanatba,de nem akartam tudni róla. Alig hogy ezt

végig gondoltam, meg halottam fejembe Kaname

hangját.

- Ne menj el.

Mondta a fejembe lágy hangon, mintha arra készült

volna, hogy meg lágyítsa, kisé bekeményedet szívemet.

Nem ment vele sokra, már nem tudta azt meglágyítani

ahhoz túl sok sebet ejtett rajta, beteges birtoklásának

köszönhetően.

- Miért nem engedsz el senapi?

Nem látod, hogy megfojtasz engem?

Megfojtani téged?

Fenyegetően nézet rám és lassú léptekkel indult felém.

Meg ált előttem, tekintete meg enyhült kisé.

Ha te is magamra hagysz, akkor mi lesz velem nélküled?

Összeráncoltam a homlokom, s dühösen Kanamera

néztem.

Ne adja itt az ártatlant senpai, mondtam, nem leszek

második Yuuki mellet!

Kaname dühösen tekintett rám, és megfogta a vállamat.

Ijedten néztem rá, nem tudtam mi a szándéka.

Az a gyilkos tekintett,- biztos most fog megölni.

Szemembe nézet majd kiugrott a szívem a helyéről, mi

közbe éreztem, ahogy a fejem egyre jobban fáj, és csak

erősödik a fájdalom.

Igyekszek vissza verni a támadását, végül feladta.

Keze még mindig a vállamon pihent, feje lefelé logót, s a

szemei a betont nézték.

Nem láttam a tekintettet, de éreztem mennyire kétségbe

van esve.

Még mindig ennyire szeretne engem?

Vagy csak látszat az egész, mint egy jó megkomponált

zenei mű?

Sikerült ismét jól összezavarnia az érzelmeimet, s megint

nem tudom, mit akarok.

Érzem, egyre jobban belehabarodok a bátyámba, s ez

okozza számomra a legnagyobb gondot, hogy szívem

kettéhasad, és nem tudom, mit tegyek.

Annyira Kaname mellet szeretnék maradni, de nem

megy amíg, - Megálltak a gondolataim, s bele sem

mertem gondolni, hogy esetleg ezeket a szavakat

Kaname is halotta a fejembe.

Elfordultam tőle és beléptem az ajtón.

Széles tömeg, szánó szemei néztek rám, ahogy

elsétáltam a bálterem másik végébe.

Egy pincér jött felém itallal kínált.

Sokáig tanakodtam vajon vegyek belőle vagy ne.

Miért is ne igyak?

Itt mindenki boldog és elégedett akkor én is az leszek, s

elvetem egy pohár vörös pezsgőt a tálcáról.

Pincér tovább ment.

Ittam egy kortyot, s már majdnem éjfélt ütött az óra,

mikor megláttam Kanamet és Yuukit. Egy keringőt

játszottak, és arra táncoltak.

Ne keljen a boldog arcukat látnom, ezért kimentem az

erkélyre.

Még a bátyám is boldogabb volt nálam, mert nem volt

egyedül.

Miért nem tudok boldog lenni?!

Ezt kiáltoztam magamba, s a könnyeim borították be az

arcomat.

Egy cseppnyi rosszul lét kapót el, görcsös fájdalom járta

át a hasam alját.

Pohár kiesett a kezemből, és kidűlt szemekkel

próbáltam úrrá lenni a fájdalmon.

Kezemet hasamra helyeztem és összekuporodtam.

Váratlanul megéreztem Rint.

Ott állt az erkély ajtóba és engem nézet.

Felém rohant, aggodva tekintett rám.

Nem kérdezet semmit, csak felkapott a karjaiba, s

gyorsan elvitt a bálteremből egy másik szobába.

Gondosan be lettem takarva, s másnap estig aludtam.

***

Mikor magamhoz tértem a mély álomból, olyan meg

könnyebbült voltam mintha már nem éreztem volna

semmit magamba, ami megterhelő lett volna számomra.

Felültem,s magam elé meredtem,s hiába éreztem

magam jóban,még is mintha hiányozna belőlem valami

és a hasam alját elkezdtem tapogatni.

 Kerestem a vért magamon, arra emlékeztem, hogy

mikor összeroskadtam akkor elkezdet ömleni belőlem, s

biztos Rin is látta.

Arcomat elbújtattam a kezembe,s hamar rá jöttem arra,

hogy elvetéltem.

Túl sok kérdés volt a fejembe, amit túl hajszólt

izgalmamba nem voltam képes megfogalmazni.

Észre se vettem, de Rin egy tapodtat sem mozdult

mellőlem.

Ülve aludt el a kanapé végén.

Megérezte felkeltem, kissé nyúzott szemei rám néztek.

Kopogás halottam,- Szabad.

Mondtam a rövid erőtlen választ, annak ellenére, hogy

tudtam ki van az ajtó túlsó felén.

Kaname kinyitotta az ajtót a bátyám egyből felpattant, s

meg se látszót rajta, épp abba a pillanatba ébret fel.

Kaname besétált, és becsukta maga mögött az ajtót.

Hosszú ideig méregették egymást Rinel.

Rin odament hozzá, és belenézet a szemébe.

Most boldog lehetsz Kuran Kaname, az ősök ereje

elpusztította a saját véred.

Kaname mérgesen tekintett a bátyámra, és épp meg

akarta ragadni a torkát.

Felpattantam az ágyból és elkiáltottam magam.

Ne tedd senapi!

Kaname eleresztette a bátyám torkát.

Rin kérlek hagy magamra most a senpaial.

Rin szemei csalódóságot sugalltak számomra, azt

kérdezve,- Miért szeretek egy olyan férfit, aki sosem fog

szívből szeretni.

Bátyám kiment az ajtón, s még vissza se nézet, hogy

rám mosolyogjon.

Letekintem a földre, s visszamentem a kanapéhoz

ahonnan felálltam.

Visszaültem rá.

Kaname még mindig az ajtóba állt.

Lassú léptekkel elindult az ágy felé, s mikor odaért leült

mellém, és rám tekintet.

Aggódtam érted, mikor meghallottam a hírt,hogy

elájultál.

Elfordultam tőle sértődően. - Senpai kérlek, mond meg

nekem mi az igazság,- Rido Kuran valóban halott vagy

még él, mert az a szóbeszéd járta, hogy a vadász nem

végzet vele. -  Zeronak sikerült elpusztítani a

mesteremet, így megszűnt létezni a kettőnk közt lévő

kötelék.

Kezével felém nyúlt s maga felé fordította az arcomat.

Miért nem mondtad, hogy…- állapotos vagyok?

Igen.

Miért hallgattad el előlem.

Azért mert még magam sem tudtam, ez csak akkor

derült ki számomra, amikor megtörtént a baj.

Nem értem senpai?

Miért foglakozik még mindig velem?

Hisz ott van, a szerettet húga, akiért mindenét

feláldozna, még az öröklétét is.

Akkor meg miértelme ismét elmélyíteni a

kapcsolatunkat?

 Még hányszor mondjam el neked Sakura!

Hozzám tartózol, és nem számit, hogy merre megy az

életed fonala.

Mindig össze fogunk tartózni.

Lebiggyesztettem a fejem. - Sejtésem beigazolódott.

Kaname még mindig ragaszkodik hozzám, de biztos

vagyok benne, nem azért mert szeret.

A kötelékünk oka, csak is az ősök hatalma miatt jöhetett

létre.

Minden egyes csókja és érintése tán hazugság volt, s

ez végkép elkeserített.

Bizalmatlanság tengerébe súlyeszezett.

Megpróbáltam felállni, hogy el tudjak tőle távolodni, de

még túl gyenge voltam hozzá, és visszahuppantam a

kanapéra.

Újból neki rugaszkodtam, és a második próbálkozásra

sikerült masszívan megállnom a lábamon.

Legnagyobb meglepetésemre Kaname karon ragadott,

tán pont azért nehogy megint visszaesek, de eltoltam

magamtól a karját, és neki indultam. Egy kettő-hármadik

lépés után éreztem, menni fog a sétálás. Kinyitottam az

ajtót, és kisétáltam rajta, mit sem törődve Kaname

gondolataival.

Egyáltalán nem tetszet neki, hogy csak úgy lelépek, egy

árva szó nélkül.

Végig rohantam a folyosón, ami a már kiüresedett

bálterembe vezetett.

Már csak Rint és apát láttam, ahogy még az utolsó

vendégtől is elköszönnek.

Oda mentem hozzájuk, s belenéztem a szemükbe

kemény határozottsággal.

- Apa, te mindig azt szereted volna ha Rint választom

jövendőbelimnek.

Mivel nem sikerült Kuran Kaname szívét teljesen

elnyernem ezért úgy döntöttem, hogy meghajlok az

akaratod előtt és hozzá megyek a bátyámhoz.

 Rin szemei kikérkedtek, és széles mosoly jelent meg az

arcán.

Apa elmosolyodott, és átölet engem.

- Nagyon sajnálom kislányom.

- Ne sajnáld apa, ennek így kell lennie.

Nem üldözhetek egy szomorú árnyékot egész életembe,

aki szeret is meg nem is.

Hiába szeretem Kanamet jobban, nem fog engem úgy

szeretni sosem, ahogy én szeretném, hogy szeresen.

Éreztem Kaname jelenlétét az egyik oszlop sarkába.

Biztos halotta is, amit apának és Rinnek az imént

mondtam.

Mi megyünk Sakura.

Vigyáz magadra kislányom.

Apa megveregette Rin vállát és magunkra hagyott.

Akkor most már a mennyasszonyom vagy.

Igen Rin, nem hivatalosan, de az vagyok.

Nagyon boldoggá tettél most.

Magához húzott és egy szenvedélyes búcsúcsókot adott

az ajkamra.

Nagyon szeretlek.

Rin szemiből szinte ki tükröződött az öröm,és az a

őszinte szerelem amit irántam érez.

Szívemet ez nagyon boldoggá tetette, s azt kívántam

magamba, amit már akkor is éreztem mikor Kaname

először átölelt. - Bár csak öröké tartana!

Eltávolodtunk egymástól.

Nem szívesen,de itt kell hagynom téged.

Még egy utolsó csókot kaptam tőle,és odament apám

mellé az ajtóhoz.

- Látod meg mondtam neked, fiam csak várnod kellet

míg Sakura rá nem döbben arra, hogy nálad jobban

senki nem szereti.

- Igen apám, most madarat lehetne velem fogatni,olyan

boldog vagyok.

- Na, jó ifjú vőlegény most már menjünk, mert anyád

leszedi a fejem.

- Apa mondtam már neked hogy papucs vagy?

- Mi, te szemtelen, hogy mered ezt mondani nekem!

- Játékosan összecivakodtak, apám és a bátyám,

mintha nem is vámpírok volnának, hanem húsvér

emberek.

Ez szokatlan volt tökük, bár a múltba már előfordult

hasonló néhányszor, s mint most is elvigyorodtam

rajtuk.

Szép lassan kinyitották az ajtót és kimentek rajta.

Rin még visszafordult egy játékos kacsintás elejéig és

aztán végleg eltűnt az ajtó mögött.

Egy darabig még néztem a zárt ajtót aztán sarkon

fordultam, és a két oszlop között ott ált Kaname

szomorú szemel,és rengeteg kérdéssel,szinte

bombázott és folyton azt kérdezte,- Miért?

Miért Sakura?

Miért árultad el az érzéseimet?

- Kaname, nem fogok öröké rád várni, és arra mikor

határozod el magad, hogy ki mellet bontasz horgonyt

egy öröké valóságig

- Most nem hagyhatsz itt amikor Yuuki is bizonytalan

magába, és a szerelmünkbe!

- De Kaname, meg tehetem, mert csak hűséget

esküdtem neked, s nem azt hogy öröké a szeretőd

maradok.

- Már meg mondtam neked Sakura, nem fogsz tőlem

szabadulni, hozzám tartozol, akár mint Yuuki.

- Tényleg?

- Akkor neki miért engeded, hogy szabad és boldog

legyen?

- Nem kell válaszolnod, mert tudom a választ.

-Szívből szereted.

- Nem igaz Sakura, egyformán szeretlek titeket. – Azért

tudom elengedni, mer, tudom, hogy te itt vagy,s ha

Yuukit boldognak látom,s távolból figyelhetem,nekem az

is elég,bár nem teljes boldogság.

- Elvigyorodtam- láttod megint ellent mondtál

magadnak, de nem baj, csak hagyd, hogy boldog

lehessek a bátyámmal.

Ott hagytam a bálterembe,s visszasétáltam a szobába.

Úgy tervezte, hajnalba visszatérek a kollégium falai

közé, és beburkolózok a szobámba.

***

Hajnalodott, és már az akadémia hídján sétáltam végig

egyenesen a hold kollégium ajtajáig. Meg álltam előtte,

s felnéztem rá.

Mennyi emlék van itt, ami ide köt,s még is

szomorúsággal tölt el minden egyes gondolat, ami a

múlt martalékává lett.

Ki nyitottam az ajtót, senki nem tartózkodott bent, mert

mindenki hazatért a családjához.

Még Ichijo is aki Aidouval ment el a Hanabusa ház

vendégeként.

Leültem a kanapéra összeroskadva ott ültem órákon át,

míg rám nem sötétedet.

Az ajtó ismét kinyílt, s ott ált Kaname velem szembe.

Mellém sétált, és leült, s átkarolta a vállamat, és

magához húzott.

Államat meg fogta. Maga felé fordította,és meg csókolt

lágyan.

Még ellenkezni sem volt időm, de mit értem volna vele,

hiába vagyok már menyasszony, Kuran Kanamet ez

nem érdekli.

Igaza van Kanamenak, nem tudok tőle elszakadni,a

szenvedély összeköt minket.

Eltoltam magamtól.

- Senpai ne feled, most már mennyasszony vagyok, és

nem lehetnék itt veled.

- Tudom,de nem tudlak elengedni,- ezt ne kérd

tőlem,még rólad is lemondjak és a hozzád fűződő

érzéseimről!

- Sajnálom senpai.

Nem tudom vissza vonni azt az ígérettett, amit a

bátyámnak és apámnak tetem.

Maradj továbbra is a szeretőm.

Nem leszek megint a szeretőd, eszem ágába sincs ismét

eljátszani a hűséges másodikat a háremedbe.

Befogtam a számat.

Nem gondoltam, hogy valóban kimondom ezt a szót.

Elfordultam tőle, s szégyenkezve meredtem a semmibe.

Elmosolyodott?

Valóban ott volt az ajkán a mosoly.

Sakura, ez nem lesz öröké így.

Egyszer majd ennek is vége szakad.

Annyira meglepődtem a mondatán,már csak arra

eszméltem fel, hogy ledöntött az ágyra és az ajka

rátapadt az ajkamra.

Folytatása következik