Ha valaki érezte már milyen ha kiközösítik, az jól tudja mit érzek. De vajon át is tudja érezni azt? Volt valakim, akire felnéztem mindig. Valaki aki a
bálványom volt,....a példaképem. Az ereje, intelligenciája és a szíve miatt. De...egy napon elhagyott...mondván egy erőtlen..gyenge valaki ne legyen a terhére. Bekerültem ugyan a halálistenek
akadémiájára,
de.... valamiért...nem született Zanpakutom. Bármennyit tanultam és igyekeztem...nem kaphattam meg az erőt, az erőt amivel jót tehetek. Bátyám...sose tudtad megérteni ki vagyok...de én a lelked mélyére láttam. Idióta vagy bátyám!
Egy megdöbbent
pillantást láttam magam előtt. A kis fehér hajú kapitány ledermedt a nevemet hallva.
-Igen, a bátyám az a Kusaka Soujirou volt akit te egykor megöltél!.-kiáltottam, közben a kezem remegett...valamitől...
-Szóval azért tetted mindezt, mert bosszút akarsz érte állni, amúgy meg hogyan bizonyítod hogy a húga vagy?-kérdezte a kis kapitány.
-Ki más tudna róla mindent mint a saját húga?-kérdeztem vissza. A kis hófehérke csak bólintott. Letérdelt, lehajtotta a fejét.
-Akkor ölj meg!-mondta. Ledöbbentem hogy hagyhatja magát megöletni ennyire egyszerűen de...
-Nekem nem az acélom hogy megöljelek!-kiáltottam. Azért a semmirekellő árulóért nem fogok bosszút állni!.-mondtam égő szemekkel.
-Ezt nem értem ,hát nem a bosszúért élsz?-kérdezte.
-NEM! Én...én...-szorítottam ökölbe a kezemet.-saját zanpakutot akarok magamnak!-kiáltottam. -nekem...nincs zanpakutom.- mondtam. - a bátyám nem ismert el testvérének azért...mert gyengének tartott ahoz hogy Soul Soceityt szolgáljam. Megvetett és lenézett. De ma, ma minden másképp lesz!. Szerezni fogok egy saját zanpakutot! A legerősebbet mind közül!-kiáltottam majd fölmutattam a medált és fényleni kezdett. A szél megindult körülöttem-*büszke leszel rám Soujirou!* Ám egy pillanattal később a kezemet elkapta egy fagyott kéz.....
- Oba-san ! Oba-san! Oba-san!. -ismételgette a csúfos szavakat Hainkeo, közben a fák közt menekült futkosva.
-Állj meg te neveletlen macska.-morgott Rangiku. És érdekes módon az egyik
pillanatban meg is állt az egyik ágon.
-Tudod Oba-san...én komolyan gondoltam a dolgot Hyourinmaruval kapcsolatban. Ha egyszer is azt gondoltad hogy egyek vagyunk, akkor most megértenél!.-fordult felé zanpakutoja.- te is abba a rókaképű kapitányba voltál belehabarodva ne is tagadd....hát, ugyan így érzek én is pont most. -mondta kicsit szomorkásan. Rangiku elgondolkodott.
-Sajnálom, de ahoz szabadjára kéne titeket engedünk, és azt nem tehetjük.
-Én nem így gondolom.-öltötte
ki a nyelvét., majd Rangiku felé, villámtáncolt, majdnem meg is vágta, de az abban a pillanatban Matsumoto megragadta a hajánál fogva, és dühösen ráncigálni kezdte.
-Hülye állat, normális vagy, kiszeded az összes hajam!- nyavajgott hangosan Haineko. Matsumoto megfogta a felsőjét a hátánál, és odavágta az egyik
faághoz, és ordibálni kezdett vele.
-Én tudom mi a kötelességem... ha olyan bolond és elfogult lennék mint te már rég nem lehetnék halálisten, és hülye módon Ginnel mentem volna....de én tudom hol a helyem! Te tudod?
-Hyourinmaru. -döbbent meg Toushirou.
-Sajnálom mester hogy késtem.-mondta majd mögém állt, és kicsavarta a karomat, majd kivette a kezemből
a medált.
-Engedj el!.-utasítottam ám ez mint sem ért.
-Te vagy az aki elválasztott a mesteremtől, most meglakolsz ezért.-mondta és már döfte volna belém kardját, mikor az egy másikba ütközött.
-Elég...Hyourinmaru....
-Mester....
-Nem érted a helyzetet, gyere vissza hozzám! -Hyourinmaru dühös arca tisztelettudóvá vált. De még egy megvető pillantást sózott rám.
-Igen is.-mondta majd elengedte a karom és visszaváltozott karddá. Én hátrébb ugrottam.
-Ne hidd hogy meghátrálok ezek után!-remegni kezdtem, valami borzalmas érzés kerített hatalmába. Féltem, kétségbe voltam esve. Nem...szégyelltem magam. Elfutottam arról a helyről, a könnyeimet elvitte messzire a szél, csak minél messzebbre innen.-mondtam magamba ezzel hajtva magam. Nem tudom mi ütött belé pedig annyira elszántam magam...tényleg egy gyáva, gyenge, ribanc vagyok ahogy Shoujirou nevezett. Nem hiszem el! Hol a helyem hova tartozok? Hol van a menedékem?
Haineko már a könnyeivel küszködött. Rangiku pedig elengedte a sérült zanpakutot.
-Ne haragudj.-mondta.- kérlek...gyere vissza...itt a helyed....-kérlelte. Hainekot
lehajtott fejjel változott vissza karddá. Rangiku szomorú volt hogy ugyan azt kell átélnie a zanpakutojának mint neki...de így lesznek egyek....
Toushirou megfogta Hyourinmarut és visszaillesztette a hüvelyébe. Egyszer csak Matsumoto toppant oda hozzá.
-Kapitány minden rendben? Megsérült?-kérdezte ijedten hadnagya.
-Semmiség. Haineko?
-Itt van.-érintette meg a tokot amiben most már biztonságban ott pihent a társa.
Rendben... én viszont találkoztam egy fura lánnyal....meg kell keresnünk.
Kapitány ez mi?-kérdezte Matsumoto majd fölemelte a kis medált a földről .
Ja...ezt ő ejthette el.-mondta.-hmm, akkor viszont legjobb lesz ha ezt Kurosuchinak is megmutatjuk. Hát ha ő tudja honnét van.-magyarázta.
De kapitány előbb a sebét...
Csak karcolt. Semmi súlyos . Kövess!.-utasította alárendeltjét.
Igen is....
Az éjszakát fény követte. Nem emlékszem az utamra ami odavezetett, csak arra hogy egyszer csak már ott voltam..... nála, a sírjánál. Pedig attól a naptól kezdve rá se tudtam nézni. Soujirou....miért? Miért kísért a szellemed...miért fáj ha rád gondolok...de mégis...ha rád emlékezek erőt kapok...a dühből ami a te emlékedből származik. Megmutatom neked ki vagyok....
AJÁNLOM AZ OLDALT
