Jelentek én még valamit neked?

Szeptember volt. Az emberek világából kezdett eltűnni a nyár forrósága, melynek helyét az esős, hűvös ősz vette át. A fák levelei is elkezdtek sárgulni már.
Soul Societyben sem más a helyzet, csak a nyugodt, téli álmára készülő környezet mellett izgatottság, elszánt felkészülés, erőt próbáló gyakorlatok, szóval kemény edzés lepte be. Minden shinigami a nagy téli összecsapásra fejlesztette képességeit.
De egy valaki szünetet rendelt el magának a hónap tizedik napjára. Ez a valaki csak szobájának ablakánál állt, könyökével a párkányra támaszkodva. Kissé szomorkásan tekintett ki a többiekre, akik keményen dolgoztnak. De neki ezen a napon semmi, de semmi indíttatása nem volt arra, hogy egyáltalán ebből a helyiségből kijöjjön.
A világos vörös hajú nő egy ezüstből készült nyakláncot szorít öklében. A nyakláncon pedig két ezüstgyűrű volt egybeakasztva.
- Fordult a kocka. Most Te vagy a szülinapos, és én vagyok az, aki az élők világába ment ajándékért. Pedig Te már nem is vagy itt velem. Elhagytad Seireitei-t, elhagytad az osztagod, Kirát, és... és engem is elhagytál, szinte egy szó nélkül... Még mindig nem értem, miért. De a lényeg az, hogy már jó ideje nem vagy velem. Mégis, mikor ezt a láncot megláttam a Földön egy ékszerboltban, gondolkodás nélkül vettem meg. Neked szántam, ajándékba. Teljesen kiment a fejemből, hogy Te árulóként Hueco Mundóban vagy!
Már olyan régóta ismerjük egymást. Emlékszel még egyáltalán az első találkozásunkra?
Ugye emlékszel?
Még sosem kötődtem így senkihez, mint Hozzád. De Te mindig eltűntél, és én sosem tudtam, hová. Viszont mindig vissza is jöttél!
Most pedig, tudom, hol jársz. És azt is tudom, hogy nem jössz vissza.
Egyáltalán minek mentél el? Miért hagytál itt? Miért nem tudtál legalább normálisan elköszönni?
Miért tetted ezt velem?! - szakította meg gondolatmenetét Rangiku, s ellökte magát az ablaktól.
Már-már abban a hitben élt, hogy sikerült túltennie magát Gin távozásán. De a mai nappal be kellett látnia óriási tévedését.
Igazából nem telt el egy nap sem, hogy ne jutott volna eszébe az ezüsthajú férfi. Ez az egész "készüljünk a döntő csatára" - játék az agyára ment, hisz minden pillanata a dezertálásra emlékeztette.
Kesergéséből egy pokollepke tépte ki. Üzenetet hozott. A Gotei 13 főkapitánya a hadnagyokat hívatta a tárgyalóba. A lehető legsürgősebben kellett néhány önkéntes, mert Espada erősségű ellenséget észleltek az emberek világában.
Bár őszintén szólva semmi kedve nem volt hozzá, a tizedik osztag hadnagya is elindult. Valamivel mégis csak ki kellene vernie a fejéből ezt a napot. Emiatt rögtön jelentkezett is a feladatra, gondolván egy kis harc biztos jót tesz, de legalábbis a figyelmét eltereli a fájó tényekről.
Vele tartott még Renji és Shuuhei is.
Megnyitották a Senkaimont, s a három hadnagy átlépett az élők világába.
Három erős reiatsut éreztek, három különböző irányból. Egymásra néztek, s egy biccentéssel szét is váltak.
A nő még vetett egy pillantást a még mindig kezében levő ezüstláncra, majd becsúsztatta kimonója egyik zugába, s shunpora váltott.
Viharos sebességgel közeledett az erős lélekenergia felé. De ahogy egyre közeledett, valami olyasmit érzett, amit nem akart elhinni. Nem akarta elhinni, hogy a sugárzó reiatsu ennyire ismerős legyen, inkább érzéki csalódásnak fogta fel, s még gyorsabb tempóra váltott.
Mikor már a közvetlen közelben érezte a töretlenül ismerős energiát, megállt egy ház tetején, s körülnézett.
Azonban senkit sem látott, s a tömérdek lélekenergia belepte a környéket. Szinte észrevétlenül vált üldözöttből üldözötté.
Két viszonylag vékony, de erős kar ölelte át hátulról. A "támadó" a nő füléhez hajolt.
- Rég láttalak, Rangiku - szólalt meg dallamos hangján, amitől a vörös hajú megborzongott, szemei tágra nyíltak, s rá kellett jönnie, ez nem egy érzéki csalódás. Válasz nélkül próbált megfordulni az izmos karok szorításában. Ahogy szemtől szembe találta magát eredeti üldözöttjével, végleg rá kellett jönnie, hogy nem az érzékei játszottak vele.
Nem csak a lélekenergia, hanem a hang, az arc, az ezüst tincsek... Tényleg a harmadik osztag áruló kapitánya állt előtte.
- Gin? - bámult a hatalmasra nyílt kék szemeivel.
- Ennyire megváltoztam volna? - nézett ártatlanul az említett a nőre.
- Mit keresel itt? - kiáltott rá Rangiku, hangja tele volt dühvel és kétségbeeséssel.
- Gondoltam találkozhatnánk... - magyarázkodott az ezüsthajú.
- Hazudsz! - kiáltott újra, s előrántotta katanáját - Morogj, Haineko!
- Ó, hát így kell üdvözölni egy régi, kedves ismerőst? - hallatszott újra a dallamos hang, de most egy kis csalódottság is kiszűrődött a szavakból.
Kénytelen-kelletlen Gin is előkapta Zanpakutou-ját, mert a dühös nő támadásait másképp nem védhette volna ki.
- Most miért kell ez? Én tényleg csak látni akartalak! - próbálta csitítani a férfi.
- Most is hazudsz! Elhagytál! - zokogott a nő, miközben újra támadt - Sosem jelentettem neked semmit, nem?!
- Ne mondj ilyet! - vágott kétségbeesett arcot a férfi is.
Tudta, hogy nem számíthat valami fényes fogadtatásra, de nem gondolta volna, hogy Rangiku ennyire zaklatott. És ez a zaklatottság csakis azt a hitét erősítette, hogy még mindig fontos helyet foglal el a nő szívében.
Hirtelen a vörös hajú mögé került.
- Ne csináld ezt, kérlek! - tett egy utolsó próbát, de nem használt.
A nő ismét támadt, s ebbe a csapásba minden erejét belevitte. Ginnek muszáj volt ellen támadnia, ha nem akart nagyon súlyosan megsérülni, vagy akár meghalni is.
Shinsou megnyúlt, s pengéje átvágta Rangiku kimonóját melle felett, s a jobb vállát szúrta át.
A nő fájdalmasan kapott sebéhez, s térdre rogyott.
- Sajnálom, Rangiku... Nem volt más választásom... - fektette ölébe a megsebzett shinigamit az ezüsthajú dezertőr. Letépte arrancar egyenruhájának ujját, s bekötötte az erősen vérző sérülést.
Ekkor vette csak észre, hogy a szakadt shinigami ruhából egy ezüstlánc vége áll ki. Óvatosan ujjai közé vette, majd a teljes ékszert kihúzta a fekete anyagcafatok közül.
- Hát ezt meg kitől kaptad? - nézett szomorúan a láncra, hisz a két egymásba kapcsolódó gyűrű összetartozást, vagy inkább szerelmet jelent.
Ekkor gondolt csak arra a lehetőségre, hogy a karjaiban fekvő gyönyörű nő már másé. Erre a gondolatra összeszorult a szíve.
Rangiku tüntetőleg elfordította arcát, hogy a férfi ne lássa újra előbukó könnyeit.
- Kérlek, válaszolj - suttogta szomorúan Gin.
- Miért akarod ennyire tudni? - nyögte ki a nő nagy nehezen a szavakat.
- Mert még mindig fontos vagy nekem - jött az egyszerű, tömör válasz.
Erre Rangiku már pityeregve nézett oda.
- Most meg mi a baj? Valami rosszat mondtam? - esett újra kétségbe a férfi.
- Az... az a Te születésnapi ajándékod lett volna - sírt fel, s vörös tincsei ellepték arcát.
De Gin visszaigazította a rakoncátlan hajszálakat, s a láncot nyakába vette.
- Köszönöm.
Ekkor érzékelte, hogy két társa elesett, s a másik két shinigami is feléjük tart.
- Mennem kell - nézett szomorúan Rangikura.
- Ne, Kérlek, Gin maradj velem! - kiáltott és ült fel egyszerre a nő, s fájdalom nyilallt a vállába.
- Muszáj... - ölelte át a nőt, s egyik kezével a vörös hajba túrt.
- Mindig Te leszel számomra a legfontosabb. Sosem felejtelek el, egy pillanatra sem.
- Én sem - válaszolta a nő.
Még egy simítás az arcra, egy gyors, érzelmekkel teli csók, s Gin már sehol sem volt. Rangiku is visszafeküdt, s várta, hogy Renji és Shuuhei rátaláljanak.
- Most igazat mondtál, ugye? - sóhajtott egyet, majd oldalra fordította a fejét, s elvesztette eszméletét a vérveszteségtől.