Fekete Rózsák, Vörös Lángok

Éj volt. Csillagok vonultak Rukongai felett, gyenge szellő sodorta arrébb a fákról lehulló leveleket. Az erdő üres volt. Egyetlen árny járt csak egy kis tisztáson. Legalábbis az árny azt gondola ő az egyetlen. Csend volt. Szinte hallani lehetett, ahogy az elsárgult levelek, utolsó táncukat járták a szellővel, majd előadásuk végén, halk morajjal a többi, már leszerepelt társaikhoz simultak. A szél megindult, de ezúttal hangot is hozott magával: halk, távoli suttogást: „Mae, Kiku!”. Az árny hirtelen érzett valamit. Ösztönei vezették, hátrafordult és kardot rántott. A kard, kardot ért, de a támadónak nem volt arca. Ugyanolyan árny volt ő is, mint Kairi. A levegőből érkező ellenség nagy, fekete köpenye elfedte a csillagokat. A következő pillanatban penge szegeződött Kairi arcába, de a pengére penge volt a válasz. Hárított, majd körbefordult, hogy ő is támadást indítson a titokzatos merénylő ellen, de kardja csak a levegőt suhintotta. A köpenyes alak már nem volt ott…
                -Ejnye, Kairi-dono, ez lenne a kapitányi szint?
                -Addig te ne beszélj, amíg meg sem tudsz karcolni!
Kairi körbenézett. Nem látott semmit, csak a fákat, melyek a tisztást szegélyezték. Lépett, az avar zizegett. Ötletet adott neki: próbált a fülére hagyatkozni, de ezúttal minden érzéke cserbenhagyta. Nem látta az ellenfelet, nem hallotta, és nem is érezte. Ideges lett. Nevetés hallatszott. Belekapott a szél a fekete köpenybe, a hangra Kairi hirtelen megfordult. Ijedten vette észre, hogy egy éjsötét penge áll a torkának. Ott állt az ellenfél, lehajtott fejjel, kardját Kairi-nek szegezve.
                -Többet vártam tőled, Taichou-dono… - az ellenfél kuncogott, majd felemelte fejét – Ibara, de gondolom, nem kell bemutatkoznom… - széles mosoly ült ki Ibara arcára.
Kairi kardja megindult alulról, de a merénylő hátraugrott, így a penge csak köpenyét érte. Ibara ellentámadásba kezdett: körbefordult, hogy lendületet vigyen a támadásba, forgása közben fekete szirmok szóródtak mindenfelé, pengéje újra ellenfele torka felé indult, de Kairi kardjával arrébb csapta.
                -Kezd unalmassá válni, hogy csak a lágyabb részeket támadod! – majd támadás következett, mellyel Ibara-t akarta válltól átvágni, de a merénylő kitért, és a penge hegye csak mellkasát súrolta, de valami olyan történt, amire Kairi nem számított: mivel Ibara nem ugrott hátrébb, csak elhajlott, most úgy robbant ki helyéről, hogy Kairi már nem tudott reagálni. Az éjfekete penge átszúrta a vállát, majd egy mozdulattal felhasította, mire Kairi felüvöltött, és már fordult volna a következő támadáshoz, de az ellenség már nem volt ott, újra a háta mögé került.
                -Köpj tüzet, Doragon! – kiáltotta Kairi, mire kardja lángokba burkolózott, és átalakult: keresztvasának két ága egy-egy sárkányszárnyat mintázott, míg a penge egy sárkányfejből nyúlt ki, a markolat pedig tulajdonosa karjára fonódott.  Kairi tovább fordult, miközben hatalmas tűzcsóvát húzott maga után. Szembe került Ibara-val, és hatalmas tűzgömböt indított felé. Ibara-nak nem volt ideje kitérni, de mozgásából nem is tűnt úgy, mintha ki akart volna: Kiku-t egy laza mozdulattal körbeforgatta, és a pengéből hulló virágszirmok pajzsként borultak elé, megvédve őt a lángoktól. Kairi lihegett.
                -Farnc! – maga elé köpött majd Ibara felé nézett. A füst, melyet a szél arcába fújt, elfedte ellenfelének alakját, így nem láthatta, hogy mi lett vele… A szél mást is hozott füstön kívül: fekete rózsaszirmokat. Kairi a levegőbe markolt, hogy elkaphasson párat belőlük. Szétnyitotta tenyerét, és megpróbálta a csillagok és a hold gyenge fénye mellett alaposabban szemügyre vételezni a selymes, fekete szirmokat.
                -Setsu, Kiku! – suttogás hallatszódott, mire a szirmok tenyerében, és körülötte a levegőben lángra lobbantak, majd sötét, lilás lánggal hirtelen elégtek. Kairi egy pillanatra hátrahőkölt. Ekkor éles fájdalmat érzett vállában. Odanyomta kezét, majd elvette, és arca elé tartotta, hogy megnézze, mi lehet a sebbbel.
                -Ez, ez nem vér! – megdöbbent. Ami kezére ragadt valóban nem vér volt. Levált, véres bőrcafatok és undorító, sárgás váladék.
                -Hmm, látom, nem örvendhetsz túl jó egészségnek, ha a sebed ilyen gyorsan elfertőződött, Kairi-san…
                -Mit műveltél velem?!
                -Én semmit. Mindez Kiku műve… - a füst tovaszállt, Ibara ott állt, előrenyújtott karddal, ő maga sértetlen volt, de köpenyének nagy része a lángok martalékává lett – a mérgének hatására a legapróbb seb is elfertőződik… De ez a kisebbik gond, a nagyobbik még ez után jön… - Ibara arcára újból mosoly ült ki, Kairi pedig felüvöltött. A sebén keletkezett gennyes fekély kidurrant, és vér fröcskölt mindenfelé…
                -Dögölj meg! Söpörd el, Doragon! – a penge újra lángokba burkolózott, és hatalmas tűztornádót indított Ibara felé, de ő felugrott, és a következő pillanatban Kairi fölött termett, egyik kezével vállán támaszkodva, másikkal pedig kardját markolva rontott az ellenségnek, de Kiku nem ért célba… Kairi elengedte kardját, és megmarkolta Ibara kezét, mely vállán volt: hallani lehetett a csontok ropogását, majd egy mozdulattal földre vetette Ibara-t, majd másik kezével gyomrom vágta, de közel sem olyan erővel,  mint szerette volna: a fájdalomtól, melyet a méreg okozott, bal karját még mindig nem tudta rendesen mozgatni. Ibara vért köhögött fel, és még mielőtt Kairi újabb csapást mérhetett volna rá öklével gyorsan eltűnt….
                -Milyen harcos vagy te, Kairi-san? Ököllel párbajozni? Melyik kapitány csinálna ilyet?
                -Milyen harcos vagy te? Hátbatámadni a saját kapitányod, és folyton menekülni a csapások ellen? - mindketten lihegtek, Kairi közben újra kezébe vette kardját.
                -Ejnye Kairi-san, inkább használod az öklöd ellenem, minthogy használnád azt, ami kapitánnyá tett? Gyerünk, mutasd a Bankai-od! – Ibara Kairi felé szegezte kardját.
                -A szart mutatom! Söpörd el, Doragon! – Kairi újabb tűztornádót idézett, de Ibara eltűnt, és Kairi mellett bukkant fel újra, aki megfordult és a tornádót újból félé irányította, de ellenfele, folyton kiért.
                -Shunpo? Ne hidd, hogy ezzel elmenekülhetsz Doragon lángjai elől! – Kairi csak forgott, és arra irányította Zanpakutou-ját, ahol Ibara felbukkant, de még ígysem találta el, sőt, mégcsak el sem érték őt a lángok. Végül leállt és lihegett.
                -Hogy a szarba lettél ilyen gyors?
                -Ehh, ejnye, még mindig nem tűnt fel, Kairi-san?
Kairi hirtelen nem kapott levegőt, krákogott, köhögött, és nagyokat szuszogott, majd összerogyott.
                -Már megint… mi a szar ez?... – ennyit mondott, de ezt is az erőlködéstől könnyes szemekkel.
                -Hát nem figyeltél? – Ibara újból mosolygott – Hát nem emlékszel azokra a gyönyörű szirmokra? – hirtelen átvillant Kairi elméjén az a bizonyos képsor: amikor lángralobbantak a szirmok! Akkor történhetett valami!
                -Amikor azok a rózsaszirmok szépen elégtek, te belélegezted a füstjüket, akaratodon kívül is… A méreg, amit beszívtál, szép lassan megbénítja a tüdődet, így nem tudsz rendesen lélegezni, és az agyad sem kap elég oxigént… Érted már? Nem én lettem gyorsabb, csak már te nem tudsz követni! – Ibara e szavakkal eltűnt, majd Kairi előtt jelent meg, kinek éppen szívét készült átszúrni, de történt valami… Kairi puszta kézzel elkapta Kiku-t, és kitérítette oldalra, majd másik kezével Ibara arcába vágott, aki lehullott a földre. Kairi, erőlködve ugyan, de felállt, és vértől csöpögő tenyerére pillantott.
                -Pi.. csába… - felhörgött és köhögni kezdett, közben vetett egy kósza pillantást Ibara-ra, de ő már nem feküdt a földön. Egy hang szólt a háta mögül.
                -Hogy ilyen forrófejű lennél, Kairi-dono? Manapság ez a divat a kapitányoknál?... Eltörted a bal csuklómat, még a bordáimat is, és még az arcomba is kaptam, de… Minek neked az a kard, ha azzal mégcsak meg sem karcoltál? Vagy csak arra kell neked, hogy felgyújtsd az egész erdőt? - Kairi körbenézett. Valóban lángokban állt az erdő körülöttük – Gyerünk, mutasd a-…
                -Ban-kai! – üvöltötte Kairi, már amennyire a levegőből futotta, amit még képes volt belélegezni. Doragon kettévált, és rátekeredett Kairi vállára, két sárkányfarokkal, melyek a használójuk hátán egyesültek. Az egyik kard fehér volt, a másik fekete, és újra lángba borult minden.
                - Tengoku… no Kuro… Doragon! Látni akartad, hogy mi különbözteti meg a kapitányokat a magadfajtáktól… Hát tessék!
                -Bocsáss meg, Kairi-san! – Ibara e mondatára Kairi egy pillanatra megtorpant – De ilyen szempontból, nincs sok különbség köztünk… Csak a temperamentumunkban…
                -Hogy?... Csak azt ne-… - köhögött, újból úrrá lett rajta Kiku mérge, melynek hatása már ugyan enyhülni látszott, de még mindig megnehezítette a beszédben.
                -Sajnálom, de ezt kell, hogy mondjam… - Ibara suttogott – Kiku? – kérdően nézett Zanpakuto-jára, mintha választ várt volna – Rendben, hát legyen… Ban… Kai… - ez a két szótag olyan finoman hagyta el ajkát, hogy alig lehetett hallani az égő fák pattogásától. Kiku-t lefordította, és földe döfte, mely elnyelte azt. Ebben a pillanatban a föld megmozdult, hatalmas robajjal, óriási tüskés rózsabokrok nyíltak a fölből, körülvéve mindkettejüket… A szürke tüskék közt fekete rózsák nyíltak, hatalmas, gyászos lugast alkotva… Az ágak között csak pár csillag fénye szűrődött át, de nem volt sötét. A tűz, mi Doragon-ból áradt bevilágította a helyet, de érdekes módon úgy hatott, mintha a bokrok ellenálltak volna a lángoknak.
                -Yoruhana Kiku… Igen, Kairi-san, ez a gyönyörű, és halálos lugas az én Bankai-om… Ne aggódj, ezek a fekete rózsák jól fognak mutatni a sírodon… - most nem mosolygott, ábrázata inkább gyászos volt…
                -Ezzel akarsz megállítani?! Pillanatok alatt felgyújtom a kis kertedet Iba-…
                -Ne haragudj, hogy közbeszólok, de nem látod, milyen rózsák nyílnak itt? Ha ezeket elégeted, hatalmas mennyiség szabadul fel abból a méregből, amivel már volt szerencséd találkozni…
Kairi körbenézett. A rózsák benőttek mindent, menekülni nem tudott, elégetni nem tudta őket, nem tehetett mást, közelharc… Ibara-ra pillantott, aki meglepő módon, a helyén, és nem Kairi háta mögött. Fegyvertelen volt.
                -Ezt… Meg, hogy a szarba képzeled?! – Ibara kérdően nézett Kairi-re – Itt állsz… Fegyvertelenül… - Kairi még mindig köhögött.
                -Ugyan, Kairi-san, ne légy ilyen naiv… - mosoly… Egyre idegesítőbb lett minden egyes mosolya… Baljós volt és fölényes…. Kezét felemelte, előretartotta, majd a földből újabb bokor sarjadt, mely felért a kezéig és a legtetején egyetlen, fekete virágot bontott. Ujjaival végigsimította az újdonsült rózsát, majd leszakította. A tenyerében tartott rózsát Kairi felé nyújtotta, mintha neki szándékozná adni, de ekkor megszólalt:
                -Nézd, Kairi-san! Figyelj! – és a rózsa teljesen kinyílott, és egy hatalmas, tüskés, szürke inda tört elő belőle, mely ráfonódott Ibara karjára, így ostort adva az addig fegyvertelen Shinigami-nak, de Kairi nem várt. Azonnal nekirontott, még mielőtt az ostor elérhette volna teljes méretét, de ekkor Ibara emelte másik kezét, és a földből hirtelen újabb indák csavarodtak, pajzsot képezve. De még ez sem bizonyult elégnek Kairi csapásával szemben. Az indák szőtte falat porig égették a narancsszín lángok, és lángok közül előtört Kairi, csapásra készen. Ibara meglepődött, de arrébb ugrott, ostorát pedig elindította a lángok forrása felé… Elkapta az egyik kardot, majd magával rántotta, és földhöz vágta ellenfelét.
                -Te meg?! Látom, javíthatatlan vagy… Nem megmondtam, mi történik, ha elégeted ezeket a virágokat?!
                -Hamár úgysincs kiút, legalább dögölj meg te is! – Kairi a földön fekve újabb támadást indított Ibara ellen. A hatalmas lángörvény teljes sebességgel száguldott Ibara felé, aki nem tudott mit tenni. Újból emelte a kezét, a rózsák hallgattak szavára, s falat emeltek elé, de a lángok áthatoltak rajta, és ugyan erejük megcsappant, de még mindig szakadatlanul törtek előre. Ekkor Ibara ostorát lecsavarva Doragon-ról, maga elé rántotta, az összetekeredett és kisebb pajzsot alkotott neki, de lábait így is elérte a támadás. Összerogyott, ostora hamuvá vált. Térdeltek, szemtől szemben… Hajthatatlanok voltak… Késő volt már ahhoz, hogy bármelyikük is feladja. A fekete rózsák elfonnyadtak a lángok között és utolsó leheletükkel még mindig Ibara-t szolgálva, tovább mérgezték Kairi-t… Egy darabig csend volt, csak a bokrok tűzbeni ropogása hallatszott, az egész olyan volt, mint maga a a kiszáradt, lángokban álló pokol, a maga fekete virágaival… Ez a hely lett mindkettejük pokla, az egyiket a lángok emésztették, a másikat a méreg kínozta… Hirtelen öklendezés és hörgés zavarta meg ezt a viszonylagos csendet: Kairi… Már túl sok méreg került a testébe, mint amivel fel tudta volna venni a harcot…
                -Ejnye, hát így lesz vége, Kairi-dono? Dicsőség lesz úgy sírba mennem, hogy téged is, egy kapitányt, magammal viszek… - Ibara arcára a fájdalomtól eltorzult mosoly ült ki.
                -Én nem veszthetek ellened! Az egyetlen, aki ma sírba vonul, az itt te leszel!
…és elindult a végső, heroikus csapás… Mindent vagy semmit, sokat egyikőjük sem veszthetett már. Egyiküknek nem volt kiút a mérgezett veremből, a másik nem tudott elmenekülni a lángok elől… Kairi erőt vett magán, lehunyta szemeit, és kardjára összpontosított, mely szépen lassan elkezdte magába gyűjteni a lángokat, hogy majd a végén, egy utolsó, hatalmas támadásban kiadja magából. Ibara szintén lehunyt szemmel térdelt, és egy marék rózsaszirmot szorongatott… A lángot eltűntek, így újra sötétség borult mindkettejükre… A szél, amely a csata elején még oly gyenge kis szellő volt csupán, mostanra felerősödött, és átsüvített a sötét lugason… A lugas, növényektől nem megszokott módon, mozgolódni kezdett, kissé visszábbhúzodott, majd egy pillanat alatt hatalmas, éles tüskékké fonódott össze, melyeknek hegyén megcsillant a hold fénye. Minden tüske Kairi felé szegeződött, ki akkora már készen állt, hogy kiengedje a lángokat, és mikor Doragon pengéje már Ibara felé mutatott, megindultak a tüskék is…