HARMADIK fejezet – közeleg a vég

   Ayana arra ébredt, hogy valaki felkarját

simogatja és az illető érintésétől a libabőr fel-alá

futkos jobb kezén. Ahogy fokozatosan magához tért

az is feltűnt neki, hogy alvótársa ajkai majdnem

csak nyakán pihennek, s a halk szuszogásból arra

következtetett; még alszik. A vállát borító fekete

hajszálak pedig végleg kirángatták kellemes

hallucinációjából. Ayana mindennél jobban

reménykedett, hogy a férfi – az izmos karból

legalábbis erre következtetett – még messze jár a

megvirradástól. Óvatosan kibújt az ölelésből, majd

megfordulva szemügyre vette a mögötte fekvőt.

Száját egy néma sikoly hagyta el. A csípőjétől lefelé

fedő takaró miatt Ayana nem tudta eldönteni, hogy

Byakuya teljesen meztelen, vagy csak félig, de

gyorsan elhessegette ezeket a gondolatokat. Mit

érdekli őt mégis? Bár azt azért elismerte, hogy az a

nyolc kocka jól mutat a kidolgozott mellkason. Na,

várjuk, ő most komolyan Jégcsap kapitányt stíröli?

Bizony ám! Ayana elkapta a fejét. Hajába túrva

botránkozott meg tettén. – „Már megint… Már

megint beszaladtam a csapdába.” Mozgódásra lett

figyelmes, mire mellkasa elé rántotta az első keze

ügyébe akadó ruhadarabot. Balszerencséjére

Byakuya hálótársát kereste kezével, akinek hűlt

helye volt. Ayana villámgyorsan magára kapkodott

valamit szekrényéből, azonban vőlegénye

hamarabb nyitotta ki szemeit, mint ő felöltözött

volna. Felül csupán egy melltartó takarta, de

elfogyott az ideje.

Ö… jó reggelt? – nyögte kínosan, miközben

belebújt egy fekete topba. A férfi egy pillanatra a

nőn felejtette pillantását.

Csinálj valamit a nyakaddal – mondta ridegen.

Emlékeztetném te… izé… maga csinálta! –

zavarodott bele mondanivalójába. Byakuya

tekintetében tanyát ütött a gúny.

Nem tiltakoztál ellene. – Ayana bosszús pillantást

vetett rá.

Fogja be! – szólt hátra válla felett. – Magának

sincs oka panaszkodni. Szép nagy foltocska lett! –

mosolyodott el gonoszan.

Ezer bocsánat, de vár rám az egész napos

semmittevés – köszönt el sietősen a már kimonós

férfitől, miközben felvette kabátját, s azzal

kifordult irodája irányába.

   El sem bírta képzelni, hogy Byakuya mégis miért

maradt vele, miután „ráuntak egymás fejére”. Ezen

tűnődve nyitott be hadnagyához, akire épp ásítás

közben rontott rá. Eda üdvözölte kapitányát, majd

karikás szemeit megdörzsölve süppedt vissza

papírjaiba, bár igazából már gőze sem volt róla,

hogy valójában melyiket is csinálja. Feladva a

„találós kérdést” esett neki az előtte heverőnek,

amint a helyes irányba fordította a lapot. Ayana

asztalán mindössze egyetlen-egy akta árválkodott,

ami csupán ellenőrzésre szorult. Pár perc alatt

átfutva a szöveget győződött meg róla, hogy

hadnagya remek munkát végzett, mint általában. A

lila elégedetten elmosolyodott, hisz a fölött a

jelentés felett legalább egy hetet kotlott.

   Ayana több mint három óra monoton

falbámulást követően közelgő esküvőjéről kezdett

el mélázni. A szombat reggelig kitűzött határidő

aggasztotta a legjobban, vagyis maradt egy napja

, az aznappal együtt két napja, hogy megeméssze

elkerülhetetlen sorsát, elvégre megígérte, hogy

hozzámegy ellenkezés nélkül ahhoz az

átokfajzathoz. Már előre látta; ezen túl gyűlölni

fogja a hét hatodik napját, mert minden szombat

szabadságának elvesztését fogja eszébe jutatni.

Igyekezett visszaemlékezni az esküvő részleteire,

azonban be kellett ismernie, hogy egy szó sem

rémlik neki az elmondottakból. A szüleit ismerve

egy hatalmas felfordulásra számított; borzasztó

nagy vendégseregre, túlkörített szertartásra, a

házasság sikeres megkötése után szervezett, a

pénzkidobáson kívül más célt nem szolgáló

vacsorára és hajnalba nyúló, rémes mulatozásra.

Az össze porcikája tiltakozott a közelgő esemény

ellen.

   Ayana pénteki napját egy iszonyatos ordítással

indította. Oly’ ügyes volt, hogy sebe felszakadt,

amiből vér tódult ki, ami másodpercek alatt tejesen

eláztatta kötését, azonban természetesen meg se

közelítette a négyes osztag épületét, legalább

fertőtlenítés céljából. Elintézte ő magának, majd

újra fásliba bugyolálta mellkasát. Hatvan percnyi

irodai semmittevést követően hadnagya

társaságában az edzőterembe vonultak el. Eda

kertelés nélkül állíthatta volna, hogy bármelyik

hadnagyot le tudja győzni, hisz mestere és

kapitánya megegyezett. A szőke halálisten képtelen

volt egy padon ülve végignézni az edzést, s mivel

csak ők ketten tartózkodtam a teremben, így Isana

hadnagynak nem akadt más ellenfele rajta kívül.

Örömmel hárította tanítványa csapásait. Hiányzott

neki az igazi harc pezsdítő ereje, de legalább

használhatta kardját, elvégre a szülei rendesen le is

ordították volna a fejét, ha tenyerét vágások

sokasága lepte volna el az esküvő előtti napon,

pedig jó szokása volt kezével megállítani a pengét,

viszont ezúttal jómaga is Zanpakotou-ját

használta. A kardok csattogásának hangja

megtöltötte az óriási épületet, ami visszaverte a

fémes zenebonát. Egyszer Ayana egész közel

engedte Eda-t, mikor is az olyat suhintott felé, hogy

kénytelen volt annyira hátrahajolni, mintha csak

hídállásba akart volna ereszkedni. Csupán egy

kézletétel választotta el a tornagyakorlat helyes

kivitelezésétől. Hátában olyan fájdalom terjedt

szét, hogy egy pillanatra teljes feketeségbe

burkolózott a világ, s mire újra kitisztult a kép az

egyre közeledő pengét már csak kezével tudta

„hatástalanítani”. Eda kardjának végére jég

rakódott, ahogy Ayana megragadta, ennek

köszönhetően hasítást sem ejtett markán. A lila

ugyan nem látta kapitányán, de az kegyetlenül

szenvedett, annyira, hogy a délutánt, az estét, az

éjszakát és a hajnalt is hason fekve töltötte.

   Felvirradt az esküvő napja. Ayana-nak már rég a

szülői házban kellett volna lennie, mikor az

ablakán belopódzó fénysugarak cirógatására

megtette az első lépést az ébredés felé. Kissé

hűvösre fordult az idő; a szél gyakran feltámadt és

a hőmérséklet is zuhant pár fokot. A kék mennybolt

a fehér, vattacukorszerű felhőkkel osztozkodott.

Ayana kereken egy órával később esett haza,

ablakán érkezve, amivel a szobában tartózkodó

összes nőre a frászt hozta. Szerencséjére anyuka és

nagymama, Kazuna is tudta, hogy nincs idő hegyi

beszéd tartására, ha el akarnak készülni. A

mennyasszony az érdeklődés teljes hiányát mutatta

s sokkal jobban izgatta Kazuna nagyi

őszhajszálainak száma. Kazuna és Haruna akár

testvérek is lehettek volna egy jelentős

korkülönbséggel. Haruna-nak pusztán jégkék

szemeiről kellett lemondania anyja

génállományából. A nagymamán már fogtak az

évek, de ráncai alig voltak észrevehetőek s tejfehér

hajában fel sem tűnt az öregedés jele.

Rosszkedvűnek tűnsz, csillagom! – pillantott a

sápadt lányra Kazuna, mialatt annak hajával

bíbelődött.

Jaj, anya, csak ideges! – korholta Haruna.

Ah! Badarság! – legyintett. – Ez bánat!

Bánat egy fenét! – adta rá lányára esküvői ruháját;

egy élénkvörös, halványrózsaszín, cseresznyefa

virágszirmos mintázatú kimonót. – A leendő férjed

és én is imádom ezeket a szirmokat, tehát ezzel a

ruhával nem nyúlhatsz mellé – magyarázta széles

mosollyal az arcán, majd egy fekete selyemövet

tekerve lánya dereka köré szorította meg hátul.

Anya, légy szíves ne fullassz meg! – kiáltott fel

Ayana. Mellkasából az összes levegő kitódult s csak

lassacskán jutott ismét elegendő tüdőjébe.

A szépségért szenvedni kell, drágám – érkezett a

vigasztalás, aztán megkötötte az övet még

szűkebbre húzva. Ayana levegőt venni is alig bírt,

hát még mozogni.

   Kilencven perccel később a mennyasszony készen

állt; arcára egy enyhe pirosító réteget kentek, hogy

legyen egy kevés színe, haját jobb oldalra fonták

egy vörös szalagot végigvezetve a fonaton, bordái

alját súrolták tincsei vége, s ruháját tökéletesen

eligazgatták. Csokrát nyolc szál virág alkotta, a

japán szokásokhoz híven, hogy szerencse kísérje a

párt élete során. Ayana nem hitt a babonákban, de

szófogadóan kezébe vette a „gazt”. Karját nehezen

mozgatta a ruha szorítása miatt. Ahogy múltak a

percek úgy érezte egyre fáradtabbnak magát;

szeme lecsukódott és időnként rosszullét kapta el. A

szoba forogni kezdett vele, mire a legközelebbi

falnak dőlt; fejét megtámasztotta, majd lehunyta

pilláit és elszámolt szépen, lassan tízig, azonban a

kép nem vált tisztábbá. Úrrá lett rajta a szédülés és

csak nagy keservesen sikerült családtagjaira

ismernie. Fekete foltok villództak írisze előtt. Nem

értette mi, miért történik vele.

   Az esküvő helyszínéhez, a szentélyhez érve Ayana

még kábultabbá vált. Arra sem volt képes, hogy

alaposan szemügyre vegye az épületet. Mindössze

egy óriási narancssárga pacát közvetített agya.

Érezte, hogy valaki belekarol és hallott némi boldog

kacarászás és üdvrivalgás foszlányokat. Hálás volt

támogatójának, annak ellenére, hogy

személyazonosságáról mit sem tudott. Erőtlenül

belecsimpaszkodott, s így könnyedén pakolta

egymás után lábait. Segítője személyében apjára

ismert, a ráncos bőr tapintásából ítélve, azonban

hamar el kellett válnia tőle. A vendégtömeg

érkezését és zsibongását kintről is észlelte, de egyre

halkabban. Szeme homályos képet közölt a

világról, s szédülése sem szűnt. Csupán akkor

eszmélt újra fel, mikor egy megnyugtató hang a

fülébe suttogta, hogy: „Idő van!” Eltartott egy

darabig mire felfogta a mondat értelmét.

Felsóhajtott, majd tudomásul vette; a sorsának

elbírálása megkezdődött, az ítélet kimondatott.

   Ayana épp, hogy csak látott, nem, hogy még a

jenlévőket vizslassa. Lassan lépdelt leendő férje

felé, hisz a kábulat fogva tartotta, amióta a

szentélyhez értek. Vőlegényével szemben megállva

vetett rá egy pillantást, bár a kép túl homályos volt,

hogy bármit is ki tudjon belőle venni egy nagy

feketeségen kívül. Kezdetét vette a szertartás,

amiből Ayana néha-néha meg is értett valamit.

Olykor beszélt, ha kellett, bár nem tudta mit mond,

de mivel senki sem vágott hozzá semmit, így arra a

következtetésre jutott, hogy válaszai megfelelőek.

Ugyan hallotta, hogy Byakuya is mond valamit, ám

azt sem értette meg. Már a „tetőpontnál” tartottak,

a san-san-kudo-nál, mely a három korsó száké

három korttyal történő megivását mondta ki,

szintén a szerencse jegyében, mikor kitört a káosz.

A mennyasszony egyszerűen összecsuklott, s ekkor

mindenki észrevette azt a borzasztóan nagy, sötét

foltot a hátán, amitől a selyemanyag bőréhez

tapadt. A szépnek indult házasságkötés tragédiába

torkolt. Ahogy Byakuya megérintette az ájult testet

ujjai vérvörössé váltak. Egyből rájött; az egész seb

felszakadt.

   Így történt, hogy Ayana ismét a négyes osztag

egyik „kórtermében” tért magához. Feje sajgott, de

háta szúrásai mellett meg sem érezte. Lassan

kinyitotta szemeit, viszont fekvő helyzete miatt

pusztán a zöld falba tudott gyönyörködi. Azonnal

elvetette a megfordulással kapcsolatos összes

ötletét. Belefáradt már a kínlódásba. Újra lehunyva

szemhéját döntött az alvás kellemes kikapcsolódást

nyújtó élmény javára. Álomország hamar magával

ragadta. Később, mikor ismét felébredt fájó

testrésze teljesen el volt zsibbadva, tehát a

fájdalomcsillapítók hatni kezdtek, de a mozgolódás

lehetőségét továbbra sem latolgatta. Az idővel

bekukucskáló égitest verőfényes sugarai miatt

azonban jobb kezét arca elé emelte, amikor egy

idegen tárgyat pillantott meg gyűrűsujján; egy

egyszerű díszítésű, szirommintás ezüstgyűrű

fonódott ujja köré. Hát mégis feleség lett? Emlékei

nem igazán akadtak a házasságról, így azt se tudta,

hogy a szertartás felénél tarthattak, mikor

összecsuklott.

Határozottan jobb a színed – szólította meg egy

higgadt, mély hang. Ayana a megfelelő irányba fordította fejét, ahol újdonsült férje fogadta, akinek

kezén szintén ott virított a gyűrű.

Csak egy kicsit vagyok sápadt? – ironizált.

Szeméből kisöpörve haját emelte tekintetét a férfi

arcára.

Amikor elájultál holtsápadt voltál – magyarázta.

Ayana az aggódás egy csekély jelét vélte felfedezni a

férfi szürke íriszében, de épp esze azt sugallta,

képzelődik.

Semmire sem emlékszem az esküvőről úgy, hogy

nekem mondhatja! Na, várjunk csak! – csattant fel.

– Magának dolgoznia kéne és nem velem

tracspartizni! – ripakodott rá.

Először is, tegezz! – hangsúlyozta. Ayana

fanyalogva elhúzta a száját. – Másodszor, tudom

mi a kötelességem és intézni is tudom…