Mi szél hozott felém? – fordult kardjának lakója

felé. Angyal vállat rántott és egy újabbat

szippantott finomságából.

Feltűnt, hogy mostanában szar kedved van. – A

szellem túlzottan nem izgatta magát a száján

kicsúszó csúnya szavak miatt. – Ja, meg a

többiekkel sem jövök ki túl jól. Sode no Shirayuki

és Senbonzakura különösen idegesít –

panaszkodott, miközben a hamut a földre pöckölte.

– Szólhatnál a két Kuchiki-nek, hogy fogják vissza

a kis drágákat, mert még meg találom fojtani őket.

Mindig mással van a bajod, múltkor Zabimaru

bökte a csőröd, most meg Kuchiki-ék kardlakói.

DE. NEM. BÍROM. KI. ŐKET. – vinnyogta karba

tett kezekkel. Ayana fáradtan sóhajtott. „Még egy

ilyen hisztis szellem nincs.”

Komolyan az ember melletted gyereket sem akar –

bókolt a kapitány. Feketeangyal gonoszan

elmosolyodott.

Én is szeretlek! – vetette a nő nyakába magát. – Jó gyerek vagyok én, bár megköszönném, ha jobban vigyáznál rám! Elképesztő, ahogy néha kaszabolod az ellenséget! – nyafizott szüntelenül és levegővétel nélkül. – Felkavarodik a gyomrocskám!

Panaszát kérjük dobja be az e célra kihelyezett ládába – fintorgott Ayana, miközben eltaposta a padlóra esett csikket.

Olyan morcos vagy – grimaszolt ő is, majd visszaült

előző helyére. – Mi bajod? Mondtam én neked,

hogy hiányzik egy pasi az életedből… – „Minek

kérdezel, ha utána járatod tovább a dumagépet?”

Érdekes, én nem hallottam, hogy válaszoltam. –

Angyal érett nőhöz méltó viselkedését bemutatva

kiöltötte nyelvét, amit a kapitány készségesen

viszonzott. Elfordította fejét és durcás ábrázattal

bámulta a levegőben repdeső legyet. Ayana szinte

szórakoztatónak vélte a szellem magánszámát.

Nehezen, de lenyelte kitörni készülő nevetését.

Megyek! Mert. Gonosz. Vagy. – s ígéretét betartva

Feketeangyal eltűnt.

   Lesada kapitány akaratlanul is hálás volt a

nevetségesen hisztis szellemnek, aki reményei

szerint visszatért társaihoz, hogy megfojtsa két új

áldozatát. Angyal felbukkanása elterelte

gondolatait, melyek újult erővel támadtak rá, aki

ennek örömére átvonult saját szobájába, mielőtt

hadnagya meg talált volna érkezni az irodába. Egy

rövid üzenetet hagyva neki, miszerint legyen kedves

leadni a kész aktákat, zárta magára az ajtót. Úgy

döntött egész délután magányba burkolózik. A

hideg parkettán hanyatt fekve temetkezett a plafon

vizslatásába. Tudta, hogy a fájdalom lebénítja

agyát, így elégedett mosollyal az arcán tűre a

jelentkező kínkeserves szúrásokat. Tudta, hogy

közelgő esküvőjéről, leendő férjéről és Yamamoto

kényszerpihenőjéről kéne tanakodnia, azonban az

önkínzás sokkal jobb elfoglaltságnak tűnt. Érezte,

ahogy az erő lassan kiszáll tagjaiból, amitől

lezárult szemhéja és mély álomba zuhant.

   Ayana az ajtóját püfölő kezek hangjára ébredt, s

aztán az is eljutott tudatáig, hogy valaki, vagy

valakik szólongatják. – „Az Isten szerelmére, már

aludni se lehet?” – morogta a szoba sötétségébe.

Tenyerére támaszkodva igyekezett függőlegesbe

állítani magát, azonban keze összecsuklott alatta.

Egy hangos puffanással zuhant vissza új

fekhelyére, amit még kint is hallani lehetett. Újabb

dörömbölések zaja ütötte meg fülét. – „Jól van, na!

Megyek” Háta egy nyilallással értékelte ötletét,

majd egy következővel, amikor oldalára gördült.

Jobb könyökére helyezve súlyát emelte egyenesbe

felsőtestét, aztán másodszori próbálkozásra végül

két lábán találta magát. A feketeségben

tapogatózva ütközött először a falnak s csak utána

az ajtónak. – „Hogy a jó…” Ám mielőtt hosszas

káromkodásban törhetett volna ki a nyílászárónak

nyomott feje megérezte az indulatos kopogásokat,

amit füle sem díjazott különösképp. Elfordítva a

kulcsot a zárban nyitotta ki félig az ajtót, de

legszívesebben visszacsapta volna. A két

legkívánatosabb személy alakja rajzolódott ki a

sötétségben. – „Mit akarnak ezek tőlem éjnek-

évadján?”

Ne kíméljenek! – üdvözölte az egyes és a hatos

osztagvezetőjét. – Bár hozzátenném, aludtam!

Tudtommal egyszer sem törtem magukra az ajtót,

amíg legszebb, vagy épp legrémesebb álmaikban

jártak – förmedt rájuk, miközben az ajtófélfának

dőlt. A vérnyomása még alacsony volt a hirtelen

ébresztéstől.

Elnézését kérjük, kapitány – találta meg hangját

Yamamoto. – Unohana kapitány hálás lenne, ha

meglátogatná, de mi nem ezért jöttünk. – Nem

merte tegezni a nőt a délelőtti után.

Hanem? – vonta fel jobb szemöldökét.

Arról lenne szó, hogy…

Hogy? – siettette a lassú csigát. – Netán nyaralni

akar küldeni? Vagy mit tudom én, mondjuk; beoszt

villanykörtét cserélni a négyes osztaghoz, hogy meg

ne erőltessem magam, elvégre olyan ingadozó az

egészségi állapotom? – Hangja teljesen nyugodt

volt.

Majd én megbeszélem vele, főkapitány – fordult

Byakuya a megszólítotthoz. Yamamoto

megkönnyebbülve bólintott, aztán egyet biccentve

a nőnek „menekült el” a helyszínről. Ayana

tekintetét az érzelemmentes arcra emelte.

Hosszú lesz? – kérdezte, de legszívesebben úgy

bevágta volna ajtaját, hogy az egész épület

beleremegett volna.

Rajtad múlik – érkezett a válasz, mire Ayana arca

elsötétült.

Ezen a rohadt világon semmi sem múlik rajtam!

Mindent eldöntenek helyettem! – vágta a férfi

képébe már közel sem olyan higgadtan, viszont

kiabálásnak nem lehetett volna nevezni. – Haj! –

sóhajtott fel kelletlenül. – Jöjjön! Már így is elég

bogarat szállásoltam el – állt félre az útból. Miután

Byakuya beljebb került betette a nyílászárót. – Egy

pillanat, kerítek egy gyertyát. – Ayana a fürdőben

akadt rá a keresett tárgyra és gyufára. A vérvörös

falon fekete árnyéka a gyertyafényben kissé erős

kontrasztot alkotott.

Essünk túl rajta! – ült le a parkettára, miután a

„lámpát” komódjának tetejére tette. Byakuya

megcsodálta a véresnek látszó falat, majd a nőre

nézett, aki maga elé bámult.

Barátságos egy szoba…

Az alváshoz tökéletesen megfelel – mondta

komoran. „Kezdesz hasonlítani rá, kislány!”

A főkapitány arra szeretne kérni, hogy…

Jaj! Ne folytassa! Tudom! – intette le. – Már

megmondtam a kedves Yamamoto-nak, nem ígérek

meg olyat, amit nem tudok betartani!

A szabályok azért vannak, hogy betartsuk! –

jelentette ki a lehető leghatározottabban a férfi.

Nem, szivi! Azért, hogy legyen mit áthágni! –

Ayana elcsodálkozott saját szavain. Byakuya is

méltán meglepődött a becézésen.

Drágám – vágott vissza –, szombat reggelig van

időd kinőni makacsságodat, különben én fogok

kezeskedni róla. – A mennyasszony arcára fagyott a

mosoly. „Hogy-hogy szombat reggelig? Csak nem?”

Ugye nem… – kiáltott fel, de a férfi pillantásával

elnémította.

Pontosan szombaton jár le a tíz év haladék, amit

édesapád kért neked. Én nem laca-facáztam volna

eddig, viszont apád ragaszkodott hozzá. – Ayana

életében először Masaaki nyakába borult volna. Tíz

gyönyörű évig távol tartotta Jégcsap kapitánytól és

most mindennel szembesíti. Ennek már kevésbé

örült.

Mi, maga rögtön el akart venni? – kérdezte

hüledezve. Pusztán a feltételezés is ijesztő volt, de a

válasz még jobban megrémítette.

Egy hónapon belül mindenképp – felelte nemes

egyszerűséggel, természetesen közömbösen. A nő

ledermedt.

Miért? – Csupán ennyi bukott ki belőle.

Túl sokat kérdezel – közölte teljesen ridegen. –

Mellesleg kapós lánynak számítasz, sokan

versengtek a kezedért. Apád meséje, miszerint alig

akadt kérőd, hazugság. A fél város utánad

epekedik. Ilyen jó fogást mégis csak vétek lenne

veszni hagyni, s tíz év hosszú idő, pontosan

elegendő idő egy házassági szerződés felbontásához

és egy új vőlegény találásához. Most boldog vagy? –

Ayana hajába markolt; az élete melyik szakaszában

voltak vele egyáltalán őszinték a szülei? Byakuya

válasza pedig kiborította, mintha csak attól félt

volna, hogy elveszti a nyerő lapját, az aduászát.

Boldog akkor lennék, ha nem érdekből kéne

magához mennem – felelte elfordított fejjel.

Belebámult a gyertya sárgás hangjába, ami

fáradhatatlanul fűtötte a szobát.

Szóval szeresselek – vonta le a következtetést

hűvösen. Ayana úgy nézett fel rá, mint aki

szellemet látott.

I-ilyet egy árva szóval sem mondtam! – makogta az

előző mondattól lebénulva.

Csak céloztál rá!

Na, ide figyeljen! – „tört el a mécses”. – Felőlem

úgy szerethet, ahogy akar, de amíg undorodom

magától addig semmit sem fog érni se az érintése,

se az ölelése, se a csó…

   Váratlanul hallgatatták el az általa említett

cselekvéssel. Mielőtt végigmondhatta volna

megkezdett „szónoklatát” Byakuya ajkaira

csusszanó szája beléfojtotta a szót.

Mennyasszonyát a padlóra teperte, de csak

finoman, hogy a lehető legkevésbé fájjon neki.

Ayana maga is meglepődött, hogy a kellemetlen

nyilallás elmaradt. Józan eszére hallgatva először

megpróbálta ellökni vőlegényét vállánál fogva,

azonban teste átvette az irányítást, ami azt

diktálta, hogy lazuljon el. Ujjaival végigszántott a

fekete hajzuhatagon, mely csiklandozta a vállát

fekvőhelyzetük lévén. Byakuya keze a nő combjára

tévedt, miközben heves csatát vívott a két nyelv.

Ayana erősebben húzta magához az izomtól

dagadó testet, míg tulajának kézfeje felfedezőútra

indult a finom bőrön. Küzdelmüket a fellépő

levegőhiány sem szakította félbe.