leendő férjéhez. Talán bakancsa, viszont azt le

kellett volna vennie, amihez le kellett volna

hajolnia.

A nem létezőnek? Köszönöm az aggódást, azonban

ami nincs, az nem veszhet el – morogta orra alatt.

„Apa esküszöm, megöllek! Mi vagyok én? Egy

tárgy, amit annak adsz, akinek akarsz? Hát nem!”,

dühöngött legbelül.

Ha mosolyogsz, jobban látszik – nyúlt

mennyasszonya álla alá. Arca olyan érzelemmentes

volt, akár az övé, bár magában azon törpölt, hogy,

hogy került a férfi asztala mögül elé egy másodperc

alatt, úgy, hogy észre sem vette. Ayana akaratlanul

is elismerte; jólesik neki Byakuya érintése. „Állj!

Mikre gondolok én?! Szedd össze magad, kislány!

Jégcsap kapitány nem is az eseted! Ó, dehogy

nem!”, szólt közbe az idegesítő hangocska. „Csak

képzeld el, hány nő lenne a helyedben, te meg itt

játszod a szende szűzleányt, azok után, hogy

egyszer már lefeküdtél vele, pusztán testi

vonzalomra alapozva!”, ordította a „hang”. „Pofa

be!”, tért vissza a valódi Ayana. – Még, ha nem is

szerelemből házasodunk, nem szeretnék temetést

szervezni – s ezzel vőlegénye elhúzta kezét, mire a

nő tekintete a padlóra pottyant.

Tudja eleinte próbáltam megbarátkozni, sőt

próbáltam megszeretni magát, de – osztotta a

fejmosást a parkettának –, amíg ilyen lehetetlen

alak, addig fölösleges erőlködnöm. – Ayana

kivágtatott az irodából. Egy rugaszkodással a

levegőbe repítette testét, s a meleg elől elbújva a

fákon folytatta útját, saját osztagához, miközben

eltűnődött utolsó mondatán; hogy lehet ilyen hülye,

hogy mondatott ilyeneket? „Valami nyilván nincs

rendben a fejemben!”

   Lesada kapitány a papírmunkába bújva

csillapította üvöltő gondolatait, s lassacskán le is

ülepedett – ideiglenesen – dühe. Az órák csak

múltak, de neki fel sem tűnt. Hadnagya valahol

kódorgott, aminek kifejezetten örült, hisz, így

egyedül lehetett és rendezhette magában dolgait,

melyből csupán annyi lett, hogy az akták oly’

annyira lefoglalták, hogy az íráson kívül másra

nem is figyelt. Miután rekordidő alatt elkészítette

őket, elégedetten dőlt hátra és perceken keresztül

üres asztalát bámulta, minek napját sem tudta,

mikor voltak ennyire „soványak” fiókjai. Sorrendbe

rakva a beszámolókat hagyta íróasztala kellős

közepén őket, hogy, majd reggel leadjak őket,

ugyanis időközben beesteledett; a Napot a Hold

váltotta az este beköszöntével s gyermekei is

megvirradtak, akik apró fényes pontokként

mosolyogtak a város ébren levő halálisteneire, akik

szépszerivel hemzsegtek az utcákon a fülledt

éjszakában.

   Másnap kora reggel virradt meg a mennyasszony,

s mivel más dolga nem akadt, az akták leadásán

kívül, ezért Yamamoto főkapitányhoz indult. Este

is azon gondolkozott, hogy vajon miről akar vele

beszélni az öreg, amíg hajnalban végre álomba

szenderült. A kötése reggelre cserélésre szorult, de

a sebre egy pillantást sem vetett. Szorult belé annyi

fantázia, hogy el tudjon képzelni egy harminc centi

hosszú és öt centi vastag átlós „vonalat”, ami a

hegesedés miatt egyre rondább. Fürdés közben a

víz csípte hátát, ami még felemelőbbé tette a

mártózás élményét. Miután felöltözött kerített két

hullámcsatot, majd hátratűrte haját, s az előre eső

szálakat megfogva tűzte meg az így létrejött

„dombot”. Kivételesen hagyta, hogy sörénye

kiengedve simuljon kabátjára, aztán elindult az

egyes osztag épületéhez. Meleg volt ugyan, de a

tegnapi hőség nyomtalanul eltűnt. A szél hűs

fuvallatokkal ellensúlyozta a sárga égitest

fénynyalábjait, s olykor még a hófehér

bárányfelhők is besegítettek, melyek feltűnően

kicsire zsugorodtak. Ayana pusztán egy-két tiszttel

találkozott, akik valamilyen fontos feladattal

robogtak el mellette, egy elhadart „jó reggelt,

kapitány” kíséretében, amit néha-néha

hallótávolsága belül sikerült viszonoznia (a

kapitány nélkül).

   Csupán a félig alvó, félig éber Abarai Renji, a

hatos őrosztag hadnagya rítt ki a sorból. Nagyokat

ásítozva, szinte becsukott szemmel igazgatta vörös

lófarkát tartó hajgumiját. Más-más tincsei

más-más irányba néztek, s a fehér kendő, ami az

elől, két oldalt, háromszög alakban hiányzó haját

takarta, egy kissé el volt csúszva. A testét borító

törzsi tetoválások pedig még érdekesebb látvánnyá

tették az álomittas hadnagyot, akinek a felöltözés

sem ment a legjobban. Fél mellkasa kivillant a

kimonóból, s kardja is a másik oldalán lifegett. Jó

pár centit összement, ahogy kelletlenül vonszolta

magát. Elég esetlenül festett; a magas és izmos srác

kínkeservesen teszi meg az egymást követő

lépéseket, mintha csak össze akarna esni. Ayana

együtt érzett Renji-vel; Kuchiki Byakuya

hadnagyaként nem csoda, hogy szegény fiú ennyire

fáradt.

Napot, Lesada kapitány! – dörmögte, mikor

valamennyire ki tudta nyitni látószervét és Ayana

fényesen csillogó hajzuhataga úszott be a képbe.

Szia, Renji! – csilingelte. – Ha Kuchiki

kapitányhoz igyekszel, akkor javaslom, először

ébredj fel – ajánlotta, mire a hadnagy egy

hatalmasat ásított.

Már mindegy, elkéstem… – „Szegénykém, nem

lennék a helyedben.”

Ez esetben kitartást!

Szükségem lesz rá – mondta, majd egy biccentés

után tovább vontatta magát. Ayana-nak volt egy

olyan tippje, hogy a fiú az éjjel jócskán beihatott és

valamelyik bokorban ébredhetett fel mostanság.

Abaraba-ból áradt a piabűz és hajában megszáradt

falevelek és zöld fűszálak táboroztak le.

   Az egyes őrosztag területén már pezsgett az élet.

A főkapitány ismeretes volt korán keléséről, így

amint megvirradt és felöltözött máris kiosztotta az

aznapi parancsokat, tehát mindenfelé tisztek

rohangáltak, hol üres kézzel, hol megpakolva.

Akadtak álmosabbak és frissebbek. Ayana hamar

kilogikázta, hogy az éjszaka néhányan

összejöhettek egy kellemes iszogatásra, s azt is

sejtette, hogy a főszervezőt valószínűleg Rangiku

személyében tisztelheti. Csak remélni merte, hogy

az övéi közül az egy sem ugrott be, azért, hogy

kiüsse magát, mivel Matsumoto-tól nem lehetett

józanul távozni. Mindig gondoskodott a poharak

csordulásig töltéséről. Ayana ugyan jó kapcsolatot

ápolt a tízes osztag hadnagyával, de az efféle

rendezvényeitől távol tartotta magát, és, ha ideje

engedte csapatát is, bár gyakori távollétei lévén ez

kevés alkalommal sikeredett. A szőke halálisten

nem csodálkozott, hogy, amikor kapitány nélkül

maradtak az egész napos henyélés után jól esett

nekik végre csinálni valamit, még, ha az

részegedéssel is járt. Hosszú mélázás közepette

érkezett meg az egyes osztag kapitányának

irodájához, ahonnét csapkodás hangja szűrődött

ki. Ayana a megszokottnál kicsit erősebben

zörgetett be.

Szabad! – morogták bentről.

Jó reggelt, kapitány! – Yamamoto arcára azonnal

barátságos ábrázat ült ki. Asztalán iratok sokasága

hevert, amit félretolt, hogy lássa vendégét.

Ayana-nak rögtön feltűnt, hogy az utóbbi időben

meszelés és festés lehetett, ugyanis a korábban

halványsárga falak halványkékké váltak, s az

íróasztal előtt álló két szék is kék színben

pompázott, az előző barackszín helyett.

Szervusz, kedvesem! Helyezd magad kényelembe!

– kínálta hellyel. Ayana kivételesen letelepedett a

bal oldali fotelba, majd várta, hogy az öreg

elmondja hívásának okát.

Sokat gondolkoztam az elmúlt napokban – kezdte.

– Jól rám hoztad a frászt ezzel a hirtelen jött

betegséggel, aztán a hírrel, hogy Kuchiki felesége

leszel megörvendeztettél. Gratulálok nektek! –

Ayana tudta; csöndbe kell maradnia. A főkapitány

hangja túl komoly volt. – Nos, lassan ki szeretném

választani az utódom, persze még egy jó száz évig

szeretnék élni rangommal, de ez lényegtelen… Úgy

véltem, most is úgy véltem és mindig is úgy fogom

vélni, hogy tökéletes főkapitány lennél, azonban

kötelességemnek érzem, hogy szóljak, ez a cím

rengeteg álmatlan éjszakával és számtalan

igazságtalannak tűnő döntéssel jár, ezért azt

hiszem nem szabad, hogy kitegyelek ennek a

feladatnak. Nem akarlak tönkretenni! Attól tartok

a betegségedben az a megannyi külön küldetés is

szerepet játszott, így szeretném, hogy teljesen

felépülj! Egy hazásság sok izgalommal és némi

feszültséggel jár, emiatt eltiltlak a harctól, csak és

kizárólag irodai munkát engedélyezek. Kérlek,

értsd meg, ez a te és az új életed érdekében teszem.

– Ayana lehajtotta a fejét. Egész testében remegett

az idegességtől s ölében heverő kézfejét olyan

erősen szorította ökölbe, hogy csontjai ropogtak.

Legszívesebb sírt volna; mitől tudják még

megfosztani? Már semmit, megfosztották

mindenétől. „Mintha elvennék a lelkem, ezzel az

összes vágyam és álmom!

Nem, ez az igazságtalan! Ez, amit velem tesz. Én

feltétel nélkül megbíztam magában, megvédtem,

megtettem mindent, amit csak kért és ez a hála? –

Nem ordított, higgadtan és érthetően beszélt, talán

pont ezért érintették még mélyebben Yamamoto-t

szavai. – Inkább végeztessen ki! – A főkapitány

szólni se bírt. Ayana a szemébe nézett, azzal az üres

fekete szempárral és teljesen lebénította.

Sajnálom, de nem ígérhetek semmit! – mondta a

szőke halálisten. – Ha ellenkeznék akaratával, a

tanács elé fogok állni és felelni fogok a teteimért. –

Ezzel felpattant s távozott. Yamamoto csupán

bámulta azt a helyet, ahol egy másodperccel

korábban még ült egy számára fontos „ember”.

   Ayana képtelen volt megemészteni a hallottakat.

Mindenki ellene van, mindenki, aki – talán – már

halott lenne nélküle. Ez a „köszönet” bosszantotta a

legjobban. Ismét az „erdőbe” vetette magát; az

ágak megreccsentek, ahogy rájuk lépett, majd

elugrott róluk. Még az ő alig számottevő tömegét is

súlyosnak vélték. Hátába fájdalom nyilallt, mikor

kezével félrecsapott egy-egy útban lévő gallyat.

Ereiben a vérrel vegyült a düh folyékony formája, a

fekete, szurokszerű anyag, ami hajtotta Ayana-t,

hogy elrejtse érzelmeit és ne csináljon balhét. Mit

érne el vele mégis? Csak még nagyobb közutálatnak

örvendene. Megrázta a fejét, ki akarta üríteni

elméjét, az összes gondolatát gyökerestől kívánta

elfojtani. Tudatlanság, mi annyira csábította, mi

nem adatott meg neki.

   Irodája ajtaját magára csapva bámulta a hófehér

falat. – „Milyen szánalmas, akárcsak én!”

Vicces, hogy külsőre annyira hasonlítunk, míg

belsőre ütjük egymást. Én már kivertem volna a

hisztit, de te… Bámulatos vagy, csajszi! – Ayana a

hang irányába kapta a fejét, ami emlékeztette

sajátjára, bár kicsit mélyebb tónusban búgott.

   Kardjának (Zanpakotou) szelleme, Feketeangyal

ült falnak vetett háttal a parkettán. Bal kezének

ujjai közt elhanyagolhatatlan élvezeti szere virított;

a cigaretta. Épp arca elé pöfékelt egy kisebb

szürkés felhőt, miközben tekintetét gazdájára

függesztette. Akár ikertestvérek is lehettek volna,

akik a két különböző világban élnek. Angyal szintén

száznyolcvan centivel büszkélkedhetett és vékony,

de formás alakkal. Tejfehér haja hátul felcsatolva

folyt le vállán, egészen bordáiig. Bal oldalt jobban

belelógott szemébe frufruja, mint a jobbon. Fekete

írisze előtt fekete keretes, téglalap alakú lencséjű

szemüveg virított, vékony orrán megtámaszkodva.

Rózsaszínes ajkai gúnyos mosolyra húzódtak, se

nem örült, se nem búslakodott. Öltözetével pedig

végképp kilógott a szellemek sorából; fekete

szegecsekkel borított bakancsot, combközéptől-

lábszárközépig meg-megszaggatott, csőszabású

farmert viselt, míg felül egy rövid ujjú, angol

szöveggel dekorált, fehér pólót és könyékig feltűrt,

kigombolt, derékig érő, fekete zakót hordott. Egy

lázadó kamasz látszatát kelltette. S mikor

Angyalból kitört a lázadás borzasztó erők

szabadultak el, bár Ayana-nak sikerült őt is

megszorongatni összecsapásuk alkalmával. Azóta

Feketeangyal szó nélkül engedelmeskedett

gazdájának.