Yamamoto, miután legalább négyszer-ötször

„megsimogatta” a nő sebét ébredt rá, hogy az

sérült. – Ó, jaj, bocsánat! – szabadkozott.

Ugyan – felelte könnyedén. – Már alig érzem. –

Hazugsága méltó jutalmat érdemelt, méghozzá egy

újabb kínkeserves szúrás sorozatot, amit alsóajka

sínylett meg, ahogy fogaival szétcincálta.

Nos, akkor kezdjük! – mondta a főkapitány, míg

Ayana elslattyogott a helyére. A hatos és a tízes

osztag vezetője közé beékelődve fogalt helyet.

   Kezdetét vette a szokásos tendencia; a tizenhárom

kapitány szeme rászegeződött, így ő újfent

„felfedezte” a tanácstermet, ami elég szegényes

berendezésnek örvendett, ráadásul viszonylag kicsi

is volt. Tipikus, barna fapadlózat és halványszürke

falak, amiket hajdanán valószínű hófehérre

mázoltak, az egyenletes elosztását mellőzve. Ayana

azt sem tartotta kizártnak, hogy több mint ötven

éve hagyják koszosodni, hátha egyszer egységesen

szürke lesz. A szoba közepén egy hatalmas, téglalap

alakú asztal töltötte ki a teret, oldalt hét-hét fő fért

el, bár jobb oldalt csupán hat szék volt, hisz

Yamamoto az asztalfő helyét foglalta el. Az

egyszerű faszékek, amiken ültek a lehető

legkényelmetlenebb darabokként vonultak be Soul

Society történelmében, s a szálkákra ajánlatos volt

odafigyelni, ha a páciens nem lyukas nadrágban

szeretett volna hazamenni. S az Ayana-val

szemközti fal hatalmas ablaka szolgáltatta a

megfelelő világítást, bár az üvegére ráfért volna

némi suvickoló kéz, amely a hosszú idő alatt

rárakódott koszt kemény munkával eltűnteti.

   Eközben a főkapitány magyarázott, magyarázott

és magyarázott. Ayana néha-néha elkapott egy-két

szót, amiből leszűrte, hogy teljesen fölösleges

figyelnie, ha esetleg meg, mégis lemaradna

valamiről, majd megkérdezi az imádnivaló

vőlegényét, akinek kézfejéhez legalább hetedszerre

sikerült hozzáérnie, ahogy saját kézfeje a széke

mellett csüngött. A nyolcadik után inkább ölébe

pakolta mindkét kezét, mielőtt egy kamaszodó

fiúnál nem magasabb, a tízes osztag kapitányának

bőrét kezdte volna el simogatni. Ayana más

elfoglaltság híján az öreg főkapitány kinézetében

„gyönyörködött”, aki mit sem változott, amióta

utoljára látta. Idős ember volt már ugyan, de

legalább ötven éve ugyanúgy nézett ki. Arcát

vágások borították, melyek egy-egy komolyabb

csata emlékét őrizték. Szemöldöke, bajsza és

szakálla hosszabb volt a kelleténél, s kopasz feje

megcsillant a fényben. A szokványos kapitányi

egyenruhája egy nála minimum húsz centivel

magasabb embernek lett volna jó, ez azonban őt

nem zavarta.

   Ayana óvatosan végignézett saját során;

Hitsugaya Toushirou (10), Lesada Ayana (14) –

vagyis ő –, Kuchiki Byakuya (6), Soi Fong (2),

Amagai Shusuke, a harmadik osztag új kapitánya,

korábban Ichimaru Gin (3), üres szék, hajdani

„tulaja” Aizen Sousuke (5) és végül Ukitake

Juushiro (13). Szemben velük; Unohana Retsu (4),

Zaraki Kenpachi (11), Kyouraku Shunsui (8),

Kurotsuchi Mayuri (12), ismét egy helykimaradás,

előtte Tousen Kaname (9), aki Aizen-nel karöltve,

Ichimaru társaságban árulásra vetemedett, s a sort

Komamura Sajin (7) zárta. Az ötös és a kilences

osztag továbbra is kapitány nélkül árválkodott. Az

árulás idején Ayana nem tartózkodott Soul

Society-ben, így megakadályozni sem tudta a

három kapitány „felszívódását”. Aizen tervei között

szerepelt a szőke halálisten a saját oldalára történő

átállítása, azonban a nő jó szokásához híven

messze járt, amikor a férfinek kiváló alkalma

adódott volna a győzködésre.

   Ayana magán érezte Unohana Retsu, a gyógyító

osztag kapitányának pillantását, elvégre a kis sérült

a hátán virító seb ellenére, egy éjszaka pihenést

követően munkába állt s, miután megtudta, hogy a

leendő feleség az előző napokban halálos

betegséggel küszködött azonnal vissza akarta

hozatni a „kórházba”, viszont a kereset személyt

sehol sem találták. (Természetesen nem keresték a

szobájában és Eda is betartotta a parancsot.)

Ayana igyekezett szemet hunyni a gyógyító

aggódása felett, viszont senkit sem szeretett volna

megbámulni unatkozása csökkentéseképp,

ráadásul pontosan tudta, hogy néznek ki kollégái,

ennél fogva a főkapitányt tüntette ki figyelmével,

bár túl sok így se ragadt rá. Számára semmi

újdonságot sem takart az öreg mondanivalója. –

„Jaj! Eda! Miért kell neked mindig-mindenre

emlékezned?” – zsörtölődött. – „Vagy, ha nem

szólsz, nekem az is megfelel… Kevesebb dolgom

lenne.”

Mehetnek – szólt az utasítás. Lesada kapitány

sosem értette, hogy vele miért olyan kedves a

főkapitány, mikor másokkal olyan keményen

beszél. – Ó, Ayana mielőtt elfelejteném, ha holnap

jól érzed magad, kérlek, látogass meg! – Nos, igen,

Yamamoto se tegezett túl sok halálistent, s főképp

nem kért tőlük, hanem parancsolt nekik, de az ő kis

kedvencének mindent, igaz? A megszólított

bólintott.

Rendben – mondta, majd felállt. Az osztagvezetők

kiözönlettek a helységből. Ayana szeme előtt

elsődleges célként Unohana elkerülése lebegett. A

gyógyító hiába próbálta utolérni, ő már egy teljes

emelettel lejjebb járt. Majdnem meglógott, mikor

valaki jobb keze után kapott, mire reflexből

kirántotta kézfejét a másik markából, anélkül, hogy

háta nézett volna, azonban a „támadó” nem adta

fel, viszont másodszorra túl erősre sikeredett a

szorítás és, ahogy visszarántotta a törékeny testet a

nő keze hátracsavaródott, amiért sebhelye

háborgott. Ayana arccal előre csapódott az izmos

mellkasnak. Gerincoszlopán leszánkázott egy

kellemetlen bizsergés, amitől még jobban

összehúzta magát.

Feküdnöd kéne és nem idekint csatangolnod –

förmedt rá ridegen a férfi, akiben vőlegényét

tisztelhette. A nő azonnal hátrált egy métert.

Ha fájdalmat okozok egy ismerősömnek én

bocsánatkéréssel szoktam kezdeni – vetette oda,

habár ezzel elismerte, hogy Byakuya-nak igaza van.

Pihennie kéne! – Mellékesen köszönöm a kérdést,

remekül vagyok! – Hangja csilingelt, mintha

boldogság hormonok rohamozták volna meg testét.

Mégis minek örül? Byakuya tudomást sem véve az

első mondatról ragadta csuklón, majd kivezette az

épületből.

   Ayana lehajtott fejjel követte, két lépés

távolsággal. Magától is el tudta képzelni a kíváncsi

szempárokat, melyek követik őket és azt, ahogy a

halálistenek összesúgnak mögöttük, újabb meséket

gyártva róluk. Fel sem kellett néznie, hogy saját

szemével meggyőződjön állítása igazáról, a

susmogás bőven elég bizonyítéknak szolgált. Ayana

átgondolta a kialakult helyzetet; a többség úgy

hiszi, hogy ők valóban szeretik egymást (Miért is?),

a rosszmájúak, viszont kapva-kapnának a

lehetőségen, hogy az összeveszésükről különböző

emlékeket gyártsanak, vagy épp világgá kürtöljék,

hogy csupán érdekből vannak együtt (Milyen

okosak.). Nagyot sóhajtva döntött színésznői

tehetségének megcsillogtatása mellett;

megszaporázva lépteit hozta be lemaradását, majd

finoman lerázva csuklójáról a hideg ujjakat,

mosolyt erőtetve arcára, kellemes sétatempóban

haladt a férfi bal oldalán. Ezután már azért

bámulták őket, vagy inkább a mennyasszonyt, mert

a hőség ellenére kabátban volt. Napfényes

időjárásban nyakig bebugyolálva valóban kirítt az

ujjatlan kimonós figurák sorából.

   Ayana kelletlenül vette tudomásul, hogy a hatos

osztag épületéhez tartanak. – „Mit tettem?” –

törpölt magában.

Ülve nem lenne kényelmesebb? – tudakolta

Byakuya-ja, miután elvonultak irodája

nyugalmába. Egész úton egy szót se szóltak

egymáshoz s Ayana most sem tervezett bármit is

mondani, így egy fejrázással válaszolt. Finoman a

hűs falnak dőlt, jobb halántékát a festékréteg

simogatta.

Miért tetted a tegnapit? – szólalt meg végül a férfi.

Perceken keresztül tanakodott egy jobb

kérdésfeltevésen, bár eredménytelenül. Ayana

elhúzta a száját.

Nem tudom megmagyarázni – mondta némi

gondolkozást követően. – Ez bennem van,

mondhatni ösztönös… aki fontos számomra. NEM

ez így NEM lesz jó! Újra! Szóval, aki… – A nő

idegesen homlokához kapott, majd csuklóját

odaszorítva próbálta kijavítani magát. – akit

ismerek… Haj! Nem tudom! Csak megtettem,

ennyi! – fakadt ki. – Néha a dolgok, csupán

megtörténnek és már véget is érnek, mire észbe

kapunk. – Byakuya figyelmesen hallgatta leendő

feleségét, aki az istenért se tudott felelni kérdésére.

Megértően bólintott.

Ha nem teszem meg, meghal, akkor most miért

érdekli? – kérdezte váratlanul, lefelé nézve. A

vőlegény érzelemmentes arcán átfutott a döbbenet,

amit mennyasszonya nem láthatott, fejtartása

lévén. Ayana-ban csak később tudatosult, hogy

ezzel kis híján azt mondta, hogy szereti, illetve

jelent neki valamit. A felismeréstől hajába kapott.

A több hirtelen mozdulatot és kapálózást háta sok

ezer, apró szúrással jutalmazta. Amúgy is

kifogásolható tartása még jobban megrogyott.

Őszintén, álmomban sem gondoltam volna, hogy

felelni fogsz – mondta szépen lassan és jól

érthetően. Ayana grimaszolva egyenesedett fel, már

amennyire bírt.

Ha kérdeznek arra illik válaszolni, ezt még belém is

belém verték. – Byakuya kénytelen-kelletlen

beismerte, hogy számára is bonyolult darabokból

áll az előtte álló szépség, aki fájdalmai ellenére is

remekül fest, bár ehhez nagyban hozzásegítette az,

hogy kötését nem lehetett látni.

Én jövök! – kiáltott fel Ayana. – Eddig maga

kérdezett, most én jövök! – Vőlegénye szótlanul,

érzelemmentesen tűrte az „ítélethirdetést”. – Mi

a… – „halálért” – akar elvenni? Nálam jobban nem

utál senkit ezen a földkerekségen és pont velem

akar megöregedni, amit kétlek, hisz a mi csillagunk

hamarabb leáldozz… Ki tudja, melyik csatában

leljük vesztünk… – Fő a pozitív gondolkodás.

Byakuya pár másodpercig, amik perceknek tűntek

hallgatott, csak aztán nyitotta szólásra száját.

Ayana bármennyire erősen próbálkozott azok a

szürke szemek egyetlen-egy érzelmet sem árultak

el.

Szóval mégse tudsz mindent… – mondta kimérten.

– Apád lassan tíz éve elígérte nekem a kezed. –

Ayana ismét átvertnek és becsapottnak érezte

magát, ahogy az elmúlt napokban egyfolytában.

Lába megint készült kifordulni alóla, ám ezúttal

megtartotta álló helyzetét. A mennyasszony

legszívesebben a falba öklözött volna, de inkább

nagyot nyelt és igyekezett elfojtani dühét. Egy előre

elrendezett csatát nem nyerhet meg, ha mindenki

ellen „játszik”.

Kétlem, hogy nem létező szépségem miatt továbbra

is értelmét látná annak, hogy a felesége legyek, bár

úgy se látnánk sokat egymást, hisz én általában

Karakura-ban ténykedem – vigasztalta magát.

Apád tényleg nem ült le veled beszélni… – sóhajtott

mélyét a férfi. Ayana szemei szikráztak, minden

porcikája azt sugallta neki, hogy, amit hallani fog

az kiborító erejű lesz. – A szerződés szerint Soul

Society-ben maradsz és csupán a legindokoltabb

esetben hagyod el ezt a világot. – Byakuya szavai

pofon formájában csaptak le rá. – Mivel úgy nem

lehet házasságban élni, hogy az egyik fél valahol

messze jár – magyarázta hűvös higgadtsággal.

Úgy se, hogy a két fél nem szereti egymást! –

sziszegte Ayana a fogai közt. – És amúgy is, mi csak

érdekből kötjük össze az életünk – fintorgott az

elcsépelt kifejezésen – és nem szerelemből. Tehát

ebből kifolyólag teljesen mindegy, hogy hol vagyok,

vagy, hogy élek, vagy halok! – jelentette ki a lehető

leghatározottabban. Byakuya közömbös

arckifejéssel meredt rá.

Túl sokat akadékoskodsz, a végén még megárt

szépségednek. – Ayana körbenézett, de sajnos

egyetlen egy olyan tárgy sem akadt a közelében,

amit hozzávághatott volna