Egy óra múlva mind a tizenhárom kapitány, a

tizennégyes őrosztag és Matsumoto Rangiku a

négyes osztag területén szobrozott.

   További egy óra múlva egy gyógyító lépett ki

Ayana „kórterméből”:

A kapitány jól van… már amennyire jól lehet ezután

valaki. – A megkönnyebbülés kórusban hangzott

fel. Rangiku, Haruna és Ayana csapata könnyeket

morzsolt el, Masaaki és Byakuya összenézett,

Yamamoto főkapitány kisebb táncot ropott s a

hátra maradt kapitányok egyszerre sóhajtottak fel.

– Azonban látogatók fogadásához még gyenge.

   Ayana egy, a bordái közé nyilalló szúrásra riadt

fel kellemesnek nem nevezhető álmából. Egy férfi

után futott, akit sosem ért utol. Ez a férfi Byakuya

volt. A hideg is kirázta az elképzeléstől. Hátára

szeretett volna gördülni, mikor éles fájdalom

nyomta vissza hasaló helyzetébe. Csak ekkor vette

észre, hogy a mellétől egészen – majdnem –

csípőéig kötés borítja felsőtestét. Testét csupán egy

mindössze combközépig érő fekete kimonó és egy

takaró borította. A ruha méretét, vagy inkább

hosszságát elnézve egyből rájött, hogy ezt bizony

nem magas nőknek tervezték. Ahogy jobban

szétnézett a szobában a tipikus őrosztag

épületbelsővel találkozott, majd a halványzöld

falak asszisztáltak a szám meghatározásában. A

kórházat idéző hangulatból kikövetkeztette a

négyes számot. Emlékezett, mikor hadnagya

megsérült akkor is egy zöld szobában gubbasztott

vele, míg kellően jól nem lett. Ayana nehezen hitte

el, hogy Byakuya idehozta volna, hogy segített

volna rajta, azonban más logikus magyarázat híján be kellett érnie ezzel.

   Lesada kapitány magában szitkozódva állt fel.

Háta teljesen el volt zsibbadva, s a sebbe, ami a

kötés alatt rejtőzött, inkább bele se gondolt. Szép

csendben kiosont „kórterméből”, mikor

megbizonyosodott róla, hogy senki sem jár arrafelé,

majd végiglopakodva a folyosón kisurrant a négyes

osztag területéről. Annak ellenére, hogy teste egy

merő roncs volt ereje visszatért, ami a tegnapiak

után a lehető legnagyobb meglepetésként érte, bár

tagadhatatlanul örült neki. Ayana a hatos őrosztag

kikerülésének érdekében kitérőt tett. Szerencséjére,

mivel reggel hatnál nem lehetett több, alig-alig

akadt egy-két halálisten, aki ébren volt, így

könnyűszerrel eljutott saját csapatához. Vérvörös

szobája már várta gazdáját. Levette a

mini-kimonót, majd a munkaöltözetét magára

öltve, leszámítva kabátját, lopódzott be irodájába

néhány aktáért, de legnagyobb ámulatára tíznél

több nem hevert asztalán. Felmarkolva őket bújt

vissza odújába, ahol munkához fogott. Gondolta,

hogy előbb-utóbb keresni kezdik, viszont azt is

sejtette, hogy a szobájában úgyse nézik meg. Miért

is lenne ott?

   Ayana-nak be kellett látnia, hogy fájó háta bizony

sok energiát kivesz belőle, amit szenvedésének

enyhítésére fordít, tehát a papírmunka sem haladt

annyira, amennyire szerette volna. Rendesen ki se

tudta húzni magát, mivel utána égető kín

csúszdázott le ötször-hatszor gerincoszlopán.

Jóformán asztalán hasalva próbált dolgozni,

azonban akkor hasát nyomta meg, ami ellen belső

szervei tiltakoztak. A kapitány a fájdalom enyhítése

érdekében felsőtestére feküdt futonján és meg se

moccant hosszú perceken keresztül. Máris jobban

volt, de csupán addig, míg úgy maradt. A párna két

felső sarkát erősen megmarkolva ordított bele a

huzatba. Mellkasa szúrt, mintha kevés levegő jutott

volna tüdejébe, háta pedig zsibbadt csigolyái

mentén. Az ágynemű ugyan tompított egy keveset,

de az ajtó előtt elcsoszogó, álomittas Isana

hadnagy felébresztéséhez kellően hangos volt a

kiáltás. Eda megremegett, majd gondolkodás

nélkül feltépte a nyílászárót.

Kapitány! – kiáltotta el magát s lábával gyorsan

berúgta az ajtót. Ayana fehér felsőjének hátát

kisebb-nagyobb vérpacák díszítették. Teste

hullámokban rázkódott a fájdalomtól. (Olykor a

legerősebb emberek is elejtik álarcukat.) A lila hajú

lány osztagvezetője mellett termett, de a sokktól

megbénulva minden kiszállt fejéből. Nem tudta mi

tévő legyen.

Kapitány, magának pihennie kéne – szidta le

kétségbeesett hangnemén. Ayana könyökére

helyezve súlyát nézett fel tisztjére. Haja szemébe

lógott, így a kép sem volt teljesen tiszta.

Használhatóbb tanács? – Isana hadnagy

ledöbbent, Ayana másodpercek alatt rendezte

vonásait. Arcáról a kínlódás összes jele tovatűnt.

Kapitány, én ö… szólok gyorsan valakinek… aki ö…

– A szőke halálisten csendre intette. Eda nagyot

nyelve teljesítette a „parancsot”.

Egyetlen egy dolgot kérek tőled; ne szólj rólam

senkinek! – A nő angyalian csilingelő hangja

kemény tónusba váltott.

De fájdalmai vannak! – ellenkezett. Kapitánya

megrázta a fejét. Utálta, mikor mások segítségére

szorult, így most sem kívánt ebbe a szerepbe lépni.

Megmaradok, Eda. Fölöslegesen ne aggódj

miattam! – A nő bólintott; tudta, hogy Lesada

kapitány ellen se közelharcban, se szóban nem

lehet győzelmet aratni.

Ez esetben segíthetek valamit? – tudakolta

visszanyerve higgadtságát. Hosszan kifújva, majd

beszívva a levegőt nyugodott meg.

Nos…, megköszönném. A fürdőben találsz kötszert,

ide hoznád? – Eda felpattant és a kért tárgyért

indult. Két perc keresést követően, elégedett

mosollyal az arcán tért vissza.

Köszönöm – mondta a sérült, aki továbbra sem

érezte magát jobban, de legalább már ülni és állni

tudott. Kezdte megszokni a bizonyos időközönként

jelentkező nyilallásokat. Eda csodálta kapitányát;

Lesada Ayana teljesen egészségesnek tűnt,

halványan mosolygott, csupán a hátán rikító foltok

árulkodtak az igazságról.

Innen már boldogulok. Pár perc és az irodában

leszek. – A hadnagy megértette a burkolt célzást,

miszerint ideje mennie. Egy köszönést követően az

említett helységbe ment.

   Lesada kapitány öt perccel később átlépte a

küszöböt, a hóna alatt aktákkal. A kimonót

helyettesítő kabátja rajta volt, amit Eda furcsállt a

nagy melegben, de nem tette szóvá. Elmerült saját

munkájában, ami felett lassan egy hete ült és még

felével sem készült el. Isana hadnagy már majdnem

szájába kapta az ecset végét s rágcsálni kezdte,

mikor felettesének hallójáratát megtöltötte dühödt

fújtatása. Ayana felpillantott és egy ideges, kis

híján égnek álló frizurás, a méregtől falfehérré vált

lányt vett észre, aki legszívesebben darabokra

szaggatta volna az előtte heverő iratköteget. A

kapitány kifejezetten jól szórakozott, amit

rettentően jól álcázott, azonban, mielőtt tisztje két

evőpálcikával papírjait gyomrába gyömöszölhette

volna, felállt és segítőkészen a hadnagy asztalának

szélére telepedett. Ayana gyorsan átfutva a szöveget

(fejjel lefelé) s azonnal megértette a problémát,

amit pikk-pakk orvosolt is.

Ó, kapitány mihez kezdenék én maga

nélkül?Ugyan, Eda, ezt

bármelyik osztagvezető megtenné – jelentette ki,

miközben

íróeszközét a festékbe mártotta. A hadnagy

elképedt.Akkor maga

nem ismeri Kuchiki Byakuya-t! – csattant fel, mire

Ayana arca

megrándult. Ecsetét letette, majd a váratlanul

meghevesedett lilára nézett. – Úristen, elnézést, én

nem akartam a férjét szidni…Még csak a

vőlegényem! – vágott közbe a lelkesedés teljes

hiányával. Eda elnémult. Csupán nézték egymást,

illetve a mennyasszony üveges tekintettel bámult

valamit.

Én nem akarok az magánéletben vájkálódni, de

sosem gondoltam volna, hogy maga és a kapitány…

szóval… érti… szerelmesek… Tudomást sem vettek

egymásról, olyan könnyedén elmentek egymás

mellett, se egy pillantás, se egy érintés, semmi…

Hogy bírták ki? – Láthatóan a hadnagyot nagyon

érdekelte a téma, viszont Ayana megkukult; ha már

az ő osztaga is tudja, akkor mindenki más is.

Legszívesebben az asztalba csapkodta volna a fejét,

s aztán nekirohant volna a falnak szégyenében. „Mi

a francot terjesztenek mégis rólunk és egyáltalán

ki?”

Ezt meg honnan tudod?Yamamoto főkapitány

kikotyogta az osztagának és utána a hír futótűzként

terjedt. – „Pazar! Mi lesz a következő, terhes

vagyok? Netán már szültem is?” – Kuchiki kapitány

nem volt túlságosan elragadtatva, hogy mindenki

erről csámcsog… – folytatta tovább a mesét Isana.

– Nagyon aggódott maga miatt… Többször is járt

itt, hátha emlékszem, hogy netán nem-e volt valami

visszatérő betegsége… – Ayana kis híján eltátotta a

száját. „Egy férfiről beszélünk?” – Biztos nagyon

szereti…Ö… igen. – „Mi van? Nem! Soha! Soha!” A

menyasszony kezébe temette arcát. Miket hord

mégis össze? Még, hogy ő szereti azt az arrogáns…

arrogáns ficsúrt? „Akkor miért mentetted meg?”,

szólalt meg a másik hang, ami pontosan olyan volt,

mint az övé, csak sokkal idegesítőbb. „Hm, miért?

Gyerünk, Ayana, válaszolj!”Jól van, kapitány?Igen,

persze – hadarta. Megragadta a legfelső dossziét s

kezébe kapva ecsetét írni kezdte azt, ami csupán

eszébe jutott, így az egész beszámoló egy hatalmas

összevisszasággá állt össze, mely bővelkedett

helyesírási hibákban, értelmetlen mondatok és oda

nem illő szavakban. Egy mozdulattal

megsemmisítette a lapot, majd gombóccá gyúrva a

legalsó fiókba vágta.Ö… Lesada kapitány

elfelejtettem szólni, ma kapitányi ülés van –

pótolta gyorsan elmaradását a tiszt. Ayana másra

sem vágyott, mint egy jó kis

tanácskozásra.Köszönöm, hogy szóltál – s már kint

is volt. Eda csupán egy fekete foltot látott, ami

hirtelen eltűnik.

   Ayana ugyan nem tudta, mikor kezdődött a

gyűlés, de ereiben érezte, hogy elkésett. Szélsebesen

cikázva a levegőben közelített a megfelelő

épülethez, a központhoz, amit annyira utált. A

halálistenek hangya módjára nyűzögtek; valakik

jöttek, valakik mentek. Csupán eltérő hajszínűk

különböztette meg őket. A tizennégyes osztag

kapitánya nagy hirtelenjében azt se tudta merre

menjen, miután megérkezett a végállomáshoz.

Föl-alákeringőzött az épületben, mikor az elsőn

eszébe jutott, hogy a harmadikon van a

tanácsterem. Magában szentségelve caplatott fel a

lépcsőn, miközben a néptelen folyosókban

gyönyörködött. Annyira kevés volt a fény, hogy

Ayana kis híján felesett az egyik fokon, de

szerencséjére a fal „ott termett” mellette, aminek

nekieshetett. Örömmel nyugtázta, hogy a keresett

helység falának koccant. Halkan káromkodva

lépdelt az ajtó irányába. A bentről kiszűrődő

beszédfoszlányok némiképp megnyugtatták.

Nagyon úgy tűnt, hogy még csak az üdvözlő résznél

tart az öreg. Ayana nem túl hangosan, de azért

hallhatóan bekopogott s szinte azonnal be is

invitálták. – „Na, remek, tizenegy pasi meg három

nő…” Alig hogy beljebb került valaki máris a

nyakába vetette magát.

Tudtam, tudtam! – ujjongott Yamamoto. A leendő

feleség ezer közül is felismerte volna az öreg

komoly, mégis bolondos hanghordozását. – Az én

kis betegem! – ölelgette meg újra. Ayana egy árva

értelmes, de még értelmetlen szót sem tudott

kinyögni, miközben megpróbált egy kevés

levegőhöz jutni. – El se hinnéd, mennyire boldog

vagyok, hogy itt vagy – nyomatékosította még

jobban, s hátba veregette kedvencét, aki öklöt

formával bal kézfejéből mélyesztette körmeit

tenyérbe.