Édesapja, Lesada Masaaki hamar felismerte,

lánya sorsát nehezebb lesz egyengetni, mint hitte.

Ahogy Ayana kamaszodott egyre erősödött benne

gyanúja, hogy egyszem gyermekét bonyolult lesz

férjhez adni. Mégis ki venne el egy ilyen

befolyásolhatatlan szépséget? S mikor megtudta,

hogy az ő, az ő lánya kapitány lett kis híján

színinfarktust kapott. Az ő kis hercegnője olyan

erős lenne, hogy egyből osztagvezető lett, ez

egyszerűen elkeserítette, tehát olyan nemeshez kell

hozzáadnia, aki szükség esetén képes legyen

visszafogni Ayana-t, mielőtt önként rohanna a

halálba csak, hogy pár halálistent megmenthessen.

Masaaki kétségbeesetten, éjt nappallá téve kutatta

a megfelelő személyt, aki talán még meg is tudja

nevelni az ő önfejű csemetéjét.

   Miután Ayana kellően lelombozta kedvét a kint

látottakkal az eszméletlen nagy és széles, hófehér

palotában apja irodájának irányába indult.

Masaaki a ház legeldugottabb részében rendezte be

dolgozó szobáját, hogy oda bezárkózhasson

gondjaival és senki se zargathassa. Szeretett

egyedül lenni, akárcsak lánya. Valahol mélyen

sejtette, hogy Ayana inkább ráütött, mintsem

anyjára, Haruna-ra, akitől szépségét örökölte.

Harci tehetsége viszont töprengésre késztették

édesapját. Ő se panaszkodhatott, de lánya

képességei szinte átvették a klán korábbi vezetőinek

erejét. Yamamoto főkapitány már kisgyermek

korában felfigyelt a gyermek különösen nagy

lélekenergiájára, majd mikor Ayana roppant rövid

idő alatt elvégezte az Akadémiát egyből tudta, hogy

ez a lány harcra termett. Azonnal megalapította a

tizennégyes osztagot, hogy mire Lesada kisasszony

év végén kijárja az iskolát már fel is kérhesse

kapitánynak. Ayana természetesen borzasztóan

örült, végre megmutathatta, hogy a nők is képesek

arra, amire a férfiak.

    A kapitány végigsétált az alsószint bonyolult

folyosórendszerén. A sötét ellenére pontosan tudta

mi merre van, elvégre abban a házban nőtt fel. A

kísérteties csendet, ami annyira lakatlanná tette az

épületet, meglehetősen furcsállta. Egy aprócska zaj

se hallatszott, s egy árva szolgáló cipőjének

kopogása se zavarta meg a hangtalan állapotot.

Ayana fejébe megszólalt a vészcsengő. Öt perc

össze-visszamenést követően elérte apja irodáját.

Nagy levegőt véve zörgetett be, majd mikor

beinvitálták hosszan kifújta, csak aztán tette

beljebb az ajtót. Masaaki asztala felett görnyedt.

Az idő múlásával ráaggatott ráncok homlokán

borzasztóan össze voltak szaladva. Gondterheltnek

tűnt az öreg. Percekig mereven bámult maga elé,

majd fáradtan felsóhajtott és a leterheltségtől

kicsire zsugorodott, fekete szemeit a jövevényre

emelte. Egy döbbent nyögést hallatott lánya láttán,

aki üres tekintettel vette fel a szemkontaktust.

   Lesada Masaaki valaha sűrű, sötétbarna hajat

„hordott” feje tetején, ami mostanra az utolsó

szálig kihullott. Üstökének hiányát főleg télen

érezte, ilyenkor fázott fejbőre és füle. Szigorú

ábrázata még mindig arcának elengedhetetlen

részét képezte, amit lányával szemben néha

leeresztett. Régebben boldog mosolynak lehetett

szemtanúja Ayana, most viszont már csak

megviselt fapofáknak. Széles vállai megzuhantak és

legalább tíz kilóval kevesebbet nyomott, amióta

visszavonult a harctérről. Bőrét pár év leforgása

alatt a ráncok teljesen elcsúfították. Az

öregemberes megjelenéshez egyedül a szakáll

hiányzott. Ayana inkább nagypapának érezte, mint

sem apukának.

Kislányom, mi hozott haza? – kérdezte olyan

kedvesen amennyire csak bírta. Mély hangja már

elég rekedtes volt.

Apa… szóval te ö… – Ayana nem tudta hogyan is

öntse szavakba feltételezését. – jóba vagy Kuchiki

kapitánnyal? – bökte ki végül.

Jaj, drágám, ha te tudnád, milyen régóta vagyunk

jóba, a te szavaiddal élve. – A nő ledermedt. Ez a

kettő a háta mögött csevegett, míg ő gyanút sem

fogott. Alaposan kijátszották.

Na, és te hogy vélekedsz a kapitány felől?

– faggatta az öreg s közben papírjaival babrált.

Lánya tehetetlenül fürkészte a padlót. Mit is

mondhatna?

A kapitány az egyik legerősebb halálisten,

tudomásom szerint – fűzte gyorsan hozzá a

mondat másik felét. Az apja jobb szemöldöke

felszaladt, nem éppen erre volt kíváncsi, ezt maga

is tudta. Kuchiki Byakuya erős, de még mennyire.

Kedveled, vagy sem? – tette fel az általa

egyszerűnek tartott, eldöntendő kérdést. Ayana

kínjában tarkóját dörzsölgette. Már bánta, hogy

betette a lábát az apja irodájába.

Nem mondhatnám, hogy szimpatizálunk

– nyögökte, mivel Masaaki egyre türelmetlenebbül

várta a választ. Az apa hihetetlenkedve bámult

gyermekére.

Nem szimpatizáltok? Ezt mégis, hogy értsem?

– Idegesnek tűnt, amire Ayana nem látott logikus

magyarázatot. Csak az igazat mondta, már az is

baj?

Apa, ne kezd! Te is tudod milyen az, amikor két

ember nem keresi egymás társaságát… – mondta

kelletlenül. „Miért beszélünk még mindig Kuchiki

Byakuya-ról?” Masaaki lesütötte szemét, majd

orrnyerge masszírozásába temetkezett. Muszáj volt

rendeznie a gondolatokat fejében.

Kicsim, most kérlek, hallgass végig! – Ayana

bólintott. Rosszat sejtett. Az apja komoly dologról

akar vele beszélni, vagyis megint a házasság lesz a

téma. – Nagyon jól tudod, hogy a klán törvényeit

nem hághatjuk át… ergo: férjhez kell menned…

Minél hamarabb. – Az apa itt megállt. Mereven

nézte lányát, aki egyre jobban elkenődött. –

Gondolom, mondanom sem kell, hogy nemessel

kell házasságot kötnöd és hát tudod, szívem…

szóval nem sokan vennének el olyan nőt, aki a két

világ közt ingázik megállás nélkül… – Indokok

további hosszú sorozata hangzott el, amit Ayana

szótlanul tűrt. Lehajtotta fejét és a padlón futó

vonalakban igyekezett valami szépet találni.

Mindenben van valami szép, csak észre kell venni.

– A lényeg, hogy akadt valaki, az előbbiek ellenére,

aki, nos… érted… Sajnálná, ha szépséged kárba

veszne… és, ahogy mai szóval mondanánk: rágják a

fülét, hogy nősüljön újra… – A nő sötét szemei

bosszúsan villogtak. Remek, hozzáadják valami vén

rókához. „Nagyszerű, legalább korban illene

hozzám!”

Ayana, meg kell ígérned, hogy nem ellenkezel, nem

szöksz meg, nem csinálsz semmi ostobaságot…,

hadd ne kelljen folytatnom! – pillantott fáradtan

gyermekére, aki továbbra se szólt semmit. –

Kicsim, jól vagy? – A szőke halálisten megfordult,

majd menni készült. Nem ígérhet olyat, amit nem

tudna betartani.

Ayana, kérlek! – Az apa bizakodva figyelte lányát,

aki újra lehajtotta fejét. Masaaki már készült

könyörgőre fogni, mikor lánya száját egy lényeges

kérdés hagyta el.

Ki is ez a férfi? – Hangja annyira gyengén pislákolt,

hogy édesapjának eltartott pár percig, míg

megfejtette motyogását.

Kuchiki Byakuya. – Ayana lábából kiszállt a vér,

agyát pedig nehéz köd lepte el. Térde megrogyott és

szabályos zuhanórepülésbe kezdett a padló

irányába. Balszerencséjére, ahogy feje

hátrabicsaklott a közeli komód sarkának vágódott,

csak aztán roskadt le a bútordarab elé, már

öntudatlan állapotban, majd szemhéja lezárta előle

a rémséges, összeesküvő világ képét, s álomba

szenderült. Az utolsó emléke az volt, hogy a padló

növekszik, azonban csupán ő került közelebb

hozzá.

   A Lesada-Villában elszabadult a Poklok-Pokla. Az

apa egyből orvost hivatott, s amíg várakoztak

Ayana vérző testrészéhez egy rongyot szorított egy

szolgáló lány. A szülők keze túlságosan remegett a

feladat megfelelő kivételezéséhez. A leendő anyós

borzasztó jajveszékelések és sírásrohamok

közepette értesítette a vőlegényt, aki kicsivel később

meg is érkezett az őrültek házába. A család

megbízható orvosa már a beteggel/sérülttel

foglalkozott, Ayana kisasszony szobájában. Minden

higgadtságát elővéve látta el a sebet, ami a lehető

legszerencsétlenebb helyen keletkezett. A szülők

örülhettek, hogy nem halt meg azonnal. A doktor

félóra benntartózkodás után lépett ki a szobából,

majd az édesapa dolgozószobájába rátalált a

keservesen síró Haruna-ra, a meredten maga elé

bámuló Masaaki-ra és az érzelmektől mentes arcú,

talán egy kicsit mégis aggódó vőlegényre. Az apa

szólásra nyitotta a száját, de az orvos leintette.

Szóval azt mondod összeesett – dörmögte az idős

ember, aki jó barátja volt a családnak, ezért is

tegeződtek. –, amit megjegyzem, nem csodálok.

– Az anya még jobban rázendített, már csak az

egerek hiányoztak.

Megrogyott a térde és… – Masaaki elnémult.

Képtelen lett volna a folytatásra. A doktornak ez is

bőven elég volt.

Nos, erős lány elismerem, de a lélekenergiáját és a

képességeit nem az ő testének találták ki –

magyarázta higgadtan a szakértő. – Ha az éjszakát

túléli, bizakodhatunk.

Hogy-hogy túléli? – kiáltott fel az anyatigris visítva.

Attól tartok fel fog szökni a láza, meleg a feje. –

Erre Byakuya is felfigyelt. A Sors megismételné

önmagát? A szülők összenéztek, ők is ismerték

előző felesége szomorú történetét.

Úristen! – A nő arcát marta a sós folyam, ami

kíméletlenül ostromolta selymes bőrét.

Siratni még kora, nem gondolja, Haruna? – szólt

kedvesen az orvos. Ő bízott a lányba. Tudta, mire

képes, ha kell, a halálból is visszajön. A pontos

körülmények ismerete nélkül érthető volt a doktor

feltételezése.

De, valóban – szipogta a nő, miközben párjától

elfogta a felkínált zsebkendőt. Letörölte könnyeit,

viszont azok ismét kicsordultak.

   Hosszú és idegőrlő éjszakának néztek elébe.

   Úgy történt, ahogy azt a doktor megjósolta.

Ayana láza egy óra elteltével halálos magasságba

tört. Homloka lángolt és verejtékcseppekben

úszott, a vizes ruha ellenére is, ami tűzforró bőrén

pihent. Testét hol rázta a hideg, hol fűtötte saját

testhőmérséklete. Akárhogy és akármivel

próbálkoztak szegény lány csak nem lett jobban.

Végül nyakig betakarták és kicserélték a vizes ruhát

fején, miközben az orvos megvizsgálta a koponyán

ejtett sérülést. A kötés ugyan egy kicsit véres volt,

de legalább eggyel csökkent a halálos tünetek

száma. Ayana homloka ráncokba szegődött s olykor

egy erőtlen, fájdalommal telt nyöszörgés közölt róla

életjeleket. A lázálom borzasztóan kínozta. Éjfél

felé járhatott az idő, mikor egy velőt rázó sikoly

jutott ki a beteg szobájából. A hang az édesapa

vastag falú irodájában is látogatást tett, amitől

megfagyott a szobában a levegő. Mind egyre

gondoltak, de semelyikük sem merte kimondani.

E-elment? – kérdezte vörösre duzzadt szemekkel a

belépő doktort a nő dadogva. Órák óta ebben a

sokkos állapotban volt, így alig-alig akadt egy-egy

értelmes mondata.

Nem, bár nem tudom, meddig bírja még… – Az

orvos képtelen volt végignézni egy életerős,

gyönyörű nő haláltusáját, így inkább csatlakozott a

lentiekhez.

Bemehetek hozzá? – Az asszony lefelé bámult, ha

elszakítják tőle egyetlen gyermekét legalább hadd

köszönhesse el.

Biztos benne? El tudná viselni a szenvedését? – A

doktor kérdései ráébresztették a feleséget, hogy az

ajtóban megtorpanna. Lehajtotta fejét, s

némaságba temetkezett.

Talán így a jobb… – áltatta magát Masaaki. A

gyermekét mosollyal az arcán, egy férjjel és

legalább egy gyerekkel akarta megőrizni, nem azzal

a tudattal, hogy ő ölte meg.

Hol van a szobája? – Az orvos elképedve bámult a

hatos osztag kapitányára. Az apa készségesen

válaszolt, majd Byakuya távozott. Egyszer már

meghalt valakije, akkor egy majdnem valakije

elvesztését is túl fogja élni.