Első fejezet – az

elkerülhetetlen találkozás
 

Másnap Ayana erős másnapossággal, vagy inkább

másnaposságra ébredt. A fejfájás, ami hatalmába kerítette

kegyetlenül elbánt vele. Úgy érezte, mintha valami, akár

egy erősen megkötött kendő szorítaná halántékánál

koponyáját. Ügyetlenül ült fel, s közben sikerült egy kicsit

meghúznia sörényét. Kézfeje alatt egy marék haj vonított

fel jajveszékelve. – „Annyira béna vagyok!” – részesítette

magánt elismerő dicséretben. Hatodszori pislogásra

viszonylag láthatóvá váltak égő látószerve számára a

fontosabb körvonalak, melyek az illetékes szobához

tartoztak. Kisvártatva felismerte, hogy saját

„lakosztályában” tartózkodik, a sarokba vetett futonján.

Összezavarodott. – „Hogy kerültem ide?” Hátát a hideg,

fojtó hangulatú vérvörös falnak nyomta. Gyűlölte ezt a

szobát. Akárhányszor, amikor csak pihenés céljából

elvonult kapitányi hálótermébe rossz érzések fogták el. Az

osztaga épülete valaha ugyanilyen színben pompázott,

azonban, amint kinevezték kapitánynak, egyből fehérre

meszeltette le, bár úgy tűnt az ő szobájáról

megfeledkeztek. Régebben különösképp nem zavart, de,

ahogy az évek múltak egyre rosszabbul aludt.

   Lassan beszívta, majd kifújta a helységben terjengő hűs

levegőt. Lángoló homloka vontatott tempóban, könnyes

búcsút ejtve hullajtotta el a celsius fokokat. Mutató- és

középsőujjával enyhítette a szörnyűséges kínt a fájó

pontokon. Elég pocsékul érezte magát s, amint végigmérte

öltözetét ez a megállapítás még szilárdabb talajt fogott.

Gyűrött göncei egy olcsó, egyéjszakás kis ribi látszatát

keltették. – „Sok lesz az önkritikából.” – tréfálkozott

savanyú szájízzel. Kezével megtámasztva testét

emelkedett állásba. Kis híján átesett bakancsán, amit

valaki volt olyan kedves és lecincált róla, mikor lefektette.

Emlékezett rá, hogy mennyire kiütötte magát, így azzal is

tisztában volt, hogy segítség nélkül semmiképp sem

szédeleghetett el szobájáig. Titokzatos megmentője

személyét homály fedte, bármennyire is mélyre ásott

elméjében.

   Megindult, de szinte azonnal megtorpant. Gondosan

összehajtott, négyzet alakot felvevő kabátját pillantotta

meg cipőjétől balra, melynek tetején egy fehér papír

hevert félbehajtva. Ayana komor ábrázattal ereszkedett

térdre, aztán széthajtotta az üzenetet rejtő lapot:

Beszélnünk kell!

                      K. B.

   A monogram láttán gondterhelten összevonta íves

szemöldökét. – „Kuchiki Byakuya.” – ízlelgette a nevet,

mire úgy érezte jégcsapok akadályozzák a nyelésben,

amik torkában meredeznek. Komódja fiókjába vágva a

papírost caplatott fürdőjébe, ahol megszabadult megviselt

holmiitól. Egy dézsa langyos vízbe lépve igyekezett

rendezni hurrikán módjára támadó gondolatait. A

kellemes meleg cirógatta selymes bőrét, miközben a

felszín alá bukott. Kajla tincsei polipszerű alakot öltve

ringatóztak körülötte. Mikorra végleg elfogyott levegője és

a fürdővíz is kezdett kihűlni egy törölközőt csavarva teste

köré fésülte át loboncát, amiből csak úgy záporoztak a

könnyek. Megszárítkozva, alapöltözetben keresgélt

szekrényében, de szokásos felsője az istenért se akart

meglenni. Feladva a kutatást bújt bele az első göncbe, ami

keze ügyébe akadt, jól bevált nadrágjával párosítva.

Lábára rántotta lábbelijét, majd megkötve azt, kapta fel

kabátját. Haja ugyan még némileg vizes volt, de a lófarok

miatt nem zavarta a mini zivatar.

   Mélyről fakadó sóhajából erőt merítve lassan kullogott a

hatos osztag épülete felé. Hálát adott az égnek, amiért az

ő csapatát a lehető legmesszebbre „száműzték”. Távol a

ricsaj és a sürgésforgás központjától. Ayana szerette ezt a

nyugodtságot. Senki sem rágta a fülét mindenféle

ostobaságokkal, elvégre alig néhányan tudták, hogy

pontosan merre van a tizennégyes őrosztag „családi

fészke”. A tájékozottabb halálistenek is csupán fejből

tippelték az útvonalat, hisz Lesada kapitány csapata

roppant különleges alakulatnak számított, csak a

legnehezebb és legkomolyabb támadások és feladatok

esetén törtek ki fákkal körülölelt területükről. S olykor

megesett, hogy el is felejtkeztek róluk, mivel Ayana ritkán

tartózkodott Soul Society-ben, így osztaga általában egész

napos henyélésre volt ítélve. A Halálisten Akadémiáról

kikerülő újoncok kizárólag a többi tizenhárom

őrosztaghoz kerülhettek – Ayana kivételével. Ő egyből

kapitányi ranggal kezdte pályafutását. Kuchiki Byakuya

gyors halált jósolt neki, azonban ez a jókívánsága közel

száz év után sem érte utol a nőt.

  A szőke halálisten a levegőben keringőző barna falevelek

édes táncában gyönyörködött, s közben a csípős, reggeli

hideg lévén összehúzta kamu-kimonóját. Feje felett a

normál esetben világoskék, ám ezúttal borongós, szürke

mennybolt magaslott. Felhőnek nyoma sem hírlett,

viszont – ahogy a régi mondás szól: – lógott az eső lába.

Ayana már elhagyta saját körletét s, amint újabb- és

újabb épület mellett haladt el úgy növekedett idegessége.

– „Beszélnünk kell! De miről? Én nem akarok magától

semmit!” Feszültsége levezetésének céljából kéztördelésbe

temetkezett. Kezdett összeállni a kép a fejében; Byakuya

tegnap látogatást tett nála, ám ő részeg volt, utána

következett egy hatalmas űr és már felvirradt az új nap,

mikor is rájött, hogy kedves kollégája átvitte szobájába,

ahol betakargatta(!).

   Lesada kapitány utolsó mentsvárban reménykedve,

miszerint Kuchiki kapitány még alszik, érte el a hatos

őrosztag épületéhez. Kénytelen-kelletlen a lépcső felé vette

az irányt, majd öreg nénisre fogva a tempót kecmergett

fel a fokokon. Az irodát megközelítve némaság hallatszott,

bár Ayana súlya alatt változatlanul ropogott az öreg

deszkapadlózat. A bejárat előtt megállítva járművét figyelt

a legapróbb neszekre is. Pár perc ácsingózás után még

mindig süketség honolt. Egy árva pisszenés se szűrődött ki

a fehér háztömbből. Ayana mérlegelte helyzetét; ha

bekopog, azzal nem veszít semmit, hisz Kuchiki még nincs

bent irodájában, de elmondhatja, hogy ő kereste, csak

nem találta.

Szabad. – Ayana csendben úgy elkáromkodta magát,

hogy addig ismeretlen szavakkal bővítette szókincsét.

„Nekem végem!” Jégcsap kapitány mély hangja tőle

megszokott színtelen tónusban bőgött fel.

Mit akar? – kérdezte a jó modort félretéve, miután

becsukta az ajtót, bár két lépésnél nem tett többet a férfi

felé, aki előtt mindössze egyetlen-egy akta hevert. „Hol itt

az igazság, kérem?”, morgolódott, ahogy elképzelte az őt

fogadó iratkupacot. – Ó, és, ha kérhetném, legyen rövid,

mert van egy-két elintéznivalóm. – Byakuya meg sem

lepődött a nő ritka udvarias viselkedésén.

Az apád állítása szerint jó nevelést kaptál – kezdte a

piszkálódást, amit Ayana elengedett a füle mellett –, olyat,

ami méltó a Lesada-klán vezetőjének egyszem lányához.

Nincs mindenki annyira eltelve nemesi címétől, mint

egyesek – replikázott gonosz mosollyal szája szegletében.

Byakuya változatlan higgadtsággal folytatta:

Édesapádnak, így is sok fejtörést okozol, egy nemes

lányának otthon a helyes, és nem a harctéren, karddal a

kezében – emlékeztette eredeti feladatára Ayana-t, aki

váratlanul a másik irányba kapta fejét. Egy kósza levél

ügyetlen bukdácsolásának bámulásával igyekezett eloltani

a gázt fortyogó agyvize alatt.

Kuchiki kapitány, azt hiszem semmi köze hozzám, vagy

ahhoz, hogy apám kihez akar hozzáadni – vágta a férfi

arcába. A nő legszívesebben leragasztotta volna a száját,

hogy még véletlenül se tudja elszólni magát a családi

ügyekről, amit mindenáron a Lesada-Villa falai között

kívánt tartani (azonban ezúttal előbb beszélt, mint

gondolkozott).

Tudod a szépség nem elég egy házassági szerződés

megkötéséhez… – szapulta tovább nyugodt hangnemén.

Ayana lehunyta pilláit; hányszor, hányszor mondták már

ezt neki? Gyomra remegett az idegességtől és marta a

bűntudat, amiért az apjának az utóbbi időben csak

csalódást jelentett. A neve megegyezett a kudarc összes

szinonimájával. A nő elnémult, próbálta lenyelni a

torkában egyre inkább hízó gombócot.

Ha meg akar őrjíteni, mondja azt – vetette végül oda alig

hallhatóan. Byakuya a lefelé bámuló kapitányt

méregette.

A nő hevessége egy pillanat alatt erőtlen

védekezésbe

torkolt. Arcába lógó tincsei megakadályozták, hogy

keserűségtől túlcsorduló íriszét látni lehessen.

Érdekes feltételezés… Ayana. – A szőke

halálistennél itt

szakadt el a cérna. A férfi úgy ejtette ki nevét,

mintha

bármi közük is lett volna egymáshoz. A tizennégyes

osztag kapitánya gondolkodás nélkül távozott.

Olyan

gyorsan tűnt el, hogy a Kuchiki-klán vezetője sem

tudta

követni, csupán az ajtó kínkeserves nyöszörgése

ütötte

meg fülét.

   Ayana célirányosan a Lesada-Villa felé vette az

irányt.

Beszélnie kellett az apjával, mielőbb. Mindennél

jobban

reménykedett benne, hogy otthon fogja találni.

Négyet-ötöt szökkenve a háztetőkön, évszakhoz hűen

kopasz fák váltották fel a pihenőhelyek szerepét, ahonnét

az ember, illetve halálisten egy következőt

szökellve

juthatott el egyre messzebb- és messzebb.

Lesada-ék a

város másik felében éltek, így a kapitánynak

kellően elég

idő kínálkozott fel a tökéletes lelki béke látszatának

felállításához. Ayana minden erejével azon volt,

hogy

zaklatottságát nyugalommal álcázza. Elképesztő

sebességgel szelte át Soul Society-t, minek

köszönhetően

hatalmas palotájuk is hamar feltűnt a látképen.

Mikor

már csak pár méter választotta el az óriásként

magasló,

fehér kerítés által közrefogott terebélyes kaputól,

melynek

két oldalán egy-egy ninja teljesítette szolgálatát: az

őrködést, leugrott a földre, amit a két mamlasz

érzékelni

sem érzékelt, hisz Ayana mestere volt az

észrevétlen ki- és

besurranás technikájának, és két lábon folytatta

útját,

miközben a kerítés mögül kikukucskáló tipikus

japán,

barna tetővel szemezett. Halványan

elmosolyodott, ahogy

eszébe jutott, régen hányszor sétált rajta oda-vissza, s a

szülei sehogy sem bírták leimádkozni onnan.

Tejfehér

haja olyan hosszú volt, mint ő maga magas

gyerekkorában. Visszagondolva megértette ősei

aggodalmát, könnyűszerrel ráléphetett volna

kiengedett,

akkoriban erősen hullámos frizurájára és el is

veszthette

volna egyensúlyát, ami jobb esetben csak otromba

kék,

zöld és lila foltokat követelt volna, rosszabb

esetben kéz,

vagy lábtörést, netán mindkettőt.

   A tetőtől-talpig páncélhoz hasonlító egyenruhába

öltöztetett őrök üdvözölték a tekintélyes

kisasszonyt, s a

jobb oldali (ő gyorsabb volt társánál) kitárta a

kétszárnyú

ajtó jobb felét a Lesada lány előtt. Ayana kevesen

megköszönte az udvarias gesztust, majd belépett.

Fel sem

tűnt neki, hogy a két tökfilkó kigúvasztott

szemekkel

bámulják férfiszemet gyönyörködtető alakját, ám

nem

sokáig élvezhették a látványt, hisz a kapu

másodpercek

alatt visszazárult egy jó nagy „bumm” kíséretében.

A

szőke halálisten megtorpant, úgy döntött vár még

egy

kicsit. Pillantásával körülkémlelt az elülső kertben.

A

látvány, ami a másik kilenc hónapban kiérdemelte a

varázslatos jelzőt, mindössze egy lehangoló minősítést

kapott. A tavasszal és nyáron élénkzöld fű fakón és

szinte

szárazon haldoklott. A cseresznyefák, amiket

édesanya

órák hosszán keresztül képes volt bámulni, most

virág

nélkül, mondhatni ruhátlanul szegték le a

betévedők

kedvét, s a kellemes illat, ami máskor a kertben

terjengett

hosszú időre pihenni vonult. Az egyre jobban

közelgő eső

pedig még komorabbá változtatta a tájképet.

   Ayana a családi villára emelte tekintetét a

megannyi

szép és rossz emlék megrohamozta agyának összes

működő sejtjét. Tény és való bűn rossz gyerek volt,

makacs és szófogadatlan, amit sosem sikerült

kinőnie. De

valójában a tinédzser évei jártak a legtöbb

bosszúsággal és

aggodalommal. Gyakran elszökött otthonról,

napokra

eltűnt saját kis kirándulási végett, a fiú társaságok

meg

szinte úgy tapadtak rá, mint mágnesre a

vasreszelék. Nem

pasizott, de szerencsétlen hódolóit imádta az

őrületbe

kergetni. Jó eszének köszönhetően túl sok

szabadideje

akadt, amit általában olyan cselekvésekkel töltött,

amit

egy mélyen tisztelt klán leszármazottjaként talán

nem

kellett volna, illetve szülei nem helyeselték. Ayana

sosem

értette; mi a rossz abban, ha segít másokon?, miért

baj az,

ha valaki segítőkész? Utálta azt a temérdeknyi

szabályt,

ami életét próbálta szabályozni, ezért őszintén

megmondta a családnak, ő a maga ura. Így

megkapta a

megnevelhetetlen és kezelhetetlen minősítést,

csupán az

volt a szerencséje, hogy szépsége és tudása

kárpótolta

lehetetlen jellemét.