honolt a helyiségben, csupán az íróeszköz

jellegzetes „zaja” hallatszott egy-egy hirtelen

mozdulatnál. Sikerült akkora szárat kerítenie

keresztneve első a-jának, hogy ezt már ő is

túlzásnak tartotta. A fél centi magas betűk mellett

egy két centis óriás éktelenkedett. Ő nem az

aktakukac féle kapitány volt, hanem sokkal inkább

a tettek embere. Rájött, hogy szóval manapság

semmit sem lehet megoldani. Az e fajta „támadás”

a barátok fegyverét testesítette meg, de mivel

Ayana ilyen ismeretség hiányában is volt, így neki

marad a cselekvés.

   Yamamoto főkapitány lépten-nyomon

hangoztatta, hogy Lesada Ayana kapitánynál

alkalmasabb személyt el sem tudna képzelni

főkapitánynak. A többi kapitány nem éppen

kicsapongó lelkesedéssel tűrte a tizennégyes osztag

vezetőjének az egekig történő magasztalását.

Tisztában voltak vele, hogy a nő kiesett az átlagos

halálisten kategóriából, hiszen olyan különféle

technikákkal és támadásokkal rendelkezett, mint

senki más. Lángra kapott a pletyka, miszerint

Ayana egy elemnél jóval többet ural. Anno a jéggel

cimborizált, ám mostanság azt terjesztették, hogy a

tűz segítségével teszi el láb alól ellenségeit.

Azonban manapság a nő keveset tartózkodott a

Lelkek világában, tehát egy küzdelmét sem

csodálhatták meg, még távolról sem. Jobb volt ez a

viszonylagos béke. Döbbenetes lélekenergiája

elegendő bizonyítéknak minősült ahhoz, hogy ne

vívják ki haragját (Kuchiki Byakuya-t leszámítva).

Őt esélyesnek látta a főkapitány Ayana méltó

ellenfelének, de nem akarta, hogy a férfi elbízza

magát, így Lesada kapitány dicsérgetésével

bosszantotta osztagainak fejeit.

   A nő újabb papírköteget dobott az alacsonyabb

torony tetejére – ez pöffeszkedett asztalán.

Mindenegyes csatájára, amit az előző három

hónapban vívott, koránt sem volt olyan egyszerű

visszaemlékezni. Az alig pár másodperces

küzdelmei pedig a szavakba öntésnél akadtak meg,

elvégre azt mégsem írhatta, hogy: Egy csapással

támadóm feje a porba hullott. Kínjában már az

időjárás leírását fontolgatta, de a plusz munkát

mindenkép el akart kerülni. A támadó feje mégis

csak a porba hullott. – „Hárommondatos

beszámoló…” – számolgatta a sorokat, ám azok

sehogy sem szaporodtak. Fintorogva csapta össze

az iratot, aztán felső fiókja legmélyére száműzte.

Ez a fiók az „Egyszer megcsinálom” becézésre

hallgatott, az alatta levő a „Talán” címet viselte s

végül az utolsó „Üres néven” néven búslakodott.

Jó reggelt, kapitány! Elnézést a késésért – szólalt

meg fojtott hangon hadnagya, Isana Eda.

Szerencsétlen lány folyton azt feltételezte, ha

főnökét már az irodában találta, hogy elkésett. Hat

óra volt egy perc híján, tehát kerek egy perce akadt

még, amit semmittevésre fecsérelhetett.

Jó reggelt, Isana hadnagya – pillantott fel az előtte

heverő aktából. Dallamosan csengő,

megfejthetetlen hanghordozása némileg

megnyugtatta az ajtóban lecövekelt tisztet.

Kapitánya a legbarátságosabb és

legemberségesebb osztagvezető hírében állt, mégis

csapata szinte a legkiemelkedőbb teljesítményt

tudhatta magáénak. Ayana arról már letett, hogy

rávegye osztagát a rangok elhagyásáról és szimplán

egymás keresztnevét használják. Az efféle kísérletei

túlnyomó többségében kudarcba fulladtak. – Mint

máskor, most sem késett el – mondta könnyedén. 

Hangja szinte csilingelt. Eda letörölte verejtéktől

gyöngyöző homlokát és egy szempillantás alatt

levetette magát a másik asztalhoz. Kapitánya

rendszeres távolléte miatt volt szükség a két darab

„munkaeszköz” biztosítására, hiszen, ha Ayana

nem tartózkodott Soul Society-ben, akkor

hadnagya végezte el helyette azokat a munkákat,

amiket csak el tudott.

   Isana Eda viszonylag magas, izmosan vékony

alkattal rendelkezett. Hófehér bőre sápadttá tette,

így gyakorta megkapta a kérdést, hogy rosszul

van-e? Szívre hasonlító arcformáját két

mogyoróbarna, olykor fáradt szem, egy kicsi s

vékony orr és egy halványrózsaszín, bátortalan

mosolyra görbülő száj díszítette. Különleges

sötétlila, kissé száraz, V alakba levágott, középen

elválasztott frizurája arcához simult. Előre eső

tincsei érintették kulcscsontját, míg hátul a nyaka

is kivillant. Legelöl, jobb oldalra esve egyetlen egy

rózsaszín csík árválkodott. Halálisten

egyenruhájában elég esetlenül festett, azonban,

amilyen elveszetnek tűnt, annyira volt erős és jó

eszű harcos. A kezdtek-kezdtekor Isana hadnagy a

hatos osztagba került, de Jégcsap kapitány modora

gyors távozásra bírta. Byakuya talán még örült is

neki, hogy megszabadult tőle.

Kapitány elvigyem, ami készen van? – szólalt meg

pár perccel később Eda, amint észlelte, hogy Ayana

gonosz módon minden papírmunkát eltűntetett és

két hatalmas felhőkarcoló építésébe kezdett.

Igen, kérlek! – felelte mélyet sóhajtva. „Egyszer

megcsinálom” családjának legújabb tagjával

barátkozott, vagyis még néhány mondatott

hozzáköltött a tömör lényeghez. Isana hadnagy

mellkasához szorítva távozott az asztali kupaccal.

Lesada pillantásával követte a távozó halálistent.

Kelletlenül elhúzta száját, amikor a szemerkélő

esőre figyelt fel. Ablakát ellepték az apró cseppek,

ezzel pöttyössé téve a tájképet. Tisztjéből

mindössze egy fürge, fekete foltot látott. „Bolond

ősz.” A víz halk kopogásának ütemét körmével

kísérte. Tíz mondatnál megrekedt a bővítési

program. További ötlet híján alászignálta a lapot a

kijelölt helyen, majd a lába mellett magasló

emelvény tetejére csapta.

Kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, s közben

fintorogva ismerte fel, hogy még előtte áll az egész

nap. Szinte hiányzott neki az elmúlt három hónap.

Akkor ő volt a főnök, nem kavarogtak fejében

idegesítő kérdések és miértek, és minden úgy ment,

ahogy azt eltervezte. Ez a két hét, amióta visszatért

jobban megviselte, mint bármelyik életre-halálra

menő küzdelme. Idegennek érezte magát saját

életében; halálistenek rohangáltak fel s alá, az

osztagok épületei szolgáltatták a legkülönlegesebb

panorámát és ismét bele kellett törődnie, hogy a

főkapitány kezében van az irányítás. Az egész olyan

lehangoló képet festett lelki szemei elé. Unalmas,

megszokott és változatlan napirend. Még az is

megfordult – valószínűleg – megtébolyult

buksijában, hogy megkeresi Byakuya-t, aztán

gyorsan meg is rázta fejét. – „Mit akarnék én mégis

Kuchiki-től?” – Az ajtó kivágódó hangja rántotta

vissza a jelenbe. Ideje lett volna egy kis

olajozásnak, de megjegyzését inkább megtartotta

magának. A tízes osztag hadnagya, Matsumoto

Rangiku idétlen vigyorral az arcán, boldogságtól

szikrázó jég kék szemeivel majdnem csak a nő

nyakába borult, kissé vizesen. Egy kisebb

ölelgetéssel, minek következtében Ayana-ból az

összes szuszt kipréselte, letudta az üdvözlést, majd

a kapitány asztalának sarkán kényelembe

helyezkedett.

Olyan rég dumcsiztunk, Ana! – nyávogta. Magas

hangjának különösképp nem tett jót. – Annyira

unatkozom. Az imádnivaló kapitányomat pusztán

a munka fogalakoztatja… – siránkozott tovább.

Ayana, aki történetesen utálta, ha Ana-nak hívták,

enyhe kábulatba esve igyekezett követni a nő

szavait. – Már azon gondolkoztam, hogy Kuchiki

Byakuya-val eredek szóba. Érted? Jégcsap

kapitánnyal! – Mintha a férfi valami rossz

diagnózist jelentett volna úgy adta elő a történetet

a hosszú, vörös, hullámos, kiengedett hajú hadnagy.

Miért nem a húgával próbáltál beszélgetést

kezdeményezni?

Jaj! Az a lány is olyan… szorgalmas! – kiáltott fel,

amint eszébe ötlött a megfelelő jelző. Amúgy

Kuchiki keres… – mondta furcsállva a dolgot

Rangiku.

Melyik? – vágott a szavába Ayana. Egyből

fogékonyabbnak tűnt a témára. Vörös barátnője

egy „miért mi van?” pillantásban részesítette, majd

megeredt csókosnak csúfolt szája.

Na, mit tippelsz? Jó, hogy az idősebb – magarázta

szórakozottan s kacagva, vagy inkább nyerítve

hátravetette sörényét. Ayana, ha ivott volna

halálbiztos lett volna, hogy barátnője túlságosan

hivalkodó dekoltázsa közé sikerült volna köpnie

abban az esetben, ha rögtön nem fulladt volna

meg. – Rukia-t a keresztnevén szólítom – korholta

nevetgélve.

Mit akar? – Szerencsére Rangiku hahotázásának

hangereje elnyomta azt a hangot, ami egy hatalmas

nyelést követett.

Ezt úgy mondod, mintha… – tűnődött – nem is

tudom! Beolvastál neki, vagy mi van? – Ugyan a nő

vékony volt, de viháncolását nehezen viselte az

asztal. A tízes osztag hadnagya kikerekedett

szemekkel meredt az ülő halálistenre.

Nem is akárhogy – vallotta be. Rangiku kevés híján

örömtáncba fogott a széknek kinevezett

bútordarab tetején. Kezével idétlenül tapsikolva

gratulált barátnőjének.

Mit mondtál? – faggatózott tovább. Hiába, ő

mindig-mindennel képben akart lenni, amihez

megvoltak a megfelelő kapcsolatai, csupán ezeket a

„szerencsétleneket” kellett beszédre bírnia.

Megkértem, hogy a velem kapcsolatos problémáit

nekem mondja – szépítette a történetet a kapitány.

Nem sok jó előérzete volt a találkozással

kapcsolatban. „Mibe keveredtél te, ostoba?”,

tanakodott. Félig-meddig maga is tisztában volt a

dolgokkal, de remélte, hogy a kedves kollégája más

ügyben keresi. „Talán csak adósságát szeretné

törleszteni.” Elgondolkodott; vajon Byakuya ütése

mennyire fájhat?, a nagyon-t leszámítva. Bár

Ayana sem teljes erőből kevert le neki, ebből

kiindulva jutott arra az álláspontra, hogy esetleg a

férfi se adna akkorát.

És? – Rangiku olyan közel hajolt, hogy az a

bizonyos személyes légtér, mely a kapitányhoz

tartozott betolakodót észlelt. „Nesze neked,

megszólaltál, most viseld következményeit!” Már az

elején kamu mesével kellett volna előállnia, hogy a

hadnagy kíváncsi természetét lehűtse, viszont így

mindenegyes mondatát kénytelen volt jól

megrágni, mielőtt bármit is kimondott volna. „Ha

Rangiku meg tudja, hogy az éjszaka partnerre

tettem szert, egyből kitudódik… Ezek után tényleg

kezdhetnék barátkozni a gondolattal, hogy

közelebbi ismeretséget fogok kötni a kapitány

harcmodorával.”

Jégcsap herceg szokásos arrogáns stílusában

biztosított, hogy napi rendszerességgel számoljak

panaszleveleivel – rántott vállat, mintha csupán

ennyi történt volna.

Tudtam, hogy hülye vagy, na, de ennyire… –

csóválta a fejét aggódóan. Jégkék íriszéből

együttérzés tükröződött. – Csodálom, hogy nem

rekedtél be, vagy nem fáztál meg. Abban az

istenverte irodában olyan hideg van. – Rangiku

megborzongott, ahogy visszaidézte magában a régi

látogatást s bőre borsódzni kezdett.

El voltam ázva, már teljesen mindegy volt – vont

vállat. Emésztgetve a hallottakat, azt ő is elismerte,

hogy az izzadtság nem patakozott testén, de füle

sem tört le a nagy fagyban.

Legalább kitehetted volna a lányokat, azzal tuti

felbosszantottad volna – tört ki a kacaj a vörös

nőből saját ötletétől. – Képzeld csak el, ahogy

Kuchiki azzal az utánozhatatlan nyugalmával azt

mondja: Lesada kapitány, kérem, öltözzön fel

rendesen! – Matsumoto előadásában Byakuya

gúnyos hangvétele kevéssé érződött, bár kétségkívül

jót nevetett a két halálisten.

Jó napot, Matsumoto hadnagy – viharzott be az

irodába Ayana hadnagya víztől csöpögő hajjal,

miközben ruhájának bő ujjából kicsavarta a

beszívott folyadékot. Rózsaszín tincse sokkal sötétebbnek tűnt.

Helló! – köszönt barátságosan a megszólított.

Hagyd csak, Eda – intette ülésre kapitánya, aki

értetlenül pislogva követte az utasítást. Ayana

ismét sikeresen elhagyva a magázást, váltott

tegezésre. Két hete egyfolytában máshogy beszélt

osztagával, hisz az elmúlt három hónap alatt alig

váltott pár szót ellenfeleivel, akik már azóta

eltávoztak, kiváló kardforgató képességeinek hála.

– Nem