Előszó – Valami megváltozik

Az éjszaka viharának töretlen uralmát hamarosan

két pörlekedő – még viszonylag normális

hanghordozású – fél igyekezett megtörni. A

villámok a sötét mennyboltozattól egész Soul

Society utcáiig, hatalmas égdörgésekkel kísérelve,

táncoltak karöltve. A sűrű felhők óriássá nőtt alakja

sem látszott, hisz annyira sötét volt. Az eső

jégkocka nagyságú cseppekben áztatta a város

épületeit, többek közt tizennégy osztagának

körzeteit. A hideg, folyékony anyag az ablakokon

bekopogtatva ellenőrizte, hogy a halálistenek

nyugovóra tértek-e már, azonban e istentelen

időjárás közepette az aludni kívánok legnagyobb

fáradozása ellenére sem sikerült Álomországba

megérkezni. A harcias széllökések, pedig csak

megnehezítették ezt a feladatot. Ilyen körülmények

közt természetesen se a sajt lyukacsos formájára

hasonlító égitest, se az aprócska, ám annál

fényesebb gyermekei sem bukkantak fel.

   Ez azonban a hatos osztag főépületéhez közeledő,

víztől összetapadt s csöpögő, majdnem hófehér

hajú nőt nem izgatta. Nyúlánk, de törékeny

alkatával szemben a testében lángra kapó vére még

a hűvös érintések észlelése alól is felmentette. A

már említett csapat kapitányához tartott,

éjek-éjjelén. A férfi ablakán erős fény ömlött ki,

megvilágítva a folyosó egy csekély darabját, tehát ő

se vélte kellően alkalmasnak az időt szunyáláshoz,

inkább a papírmunka meglehetősen unalmas

társaságát tüntette ki figyelmével. A nő, azaz

Lesada Ayana, szintén kapitányi rangban szolgáló

halálistennél ezúttal végleg elszakadt a cérna

Kuchiki Byakuya személyét illetően. Torkig volt a

férfi megjegyzéseivel, arrogáns modorával és

nemesi kimértségével. Ha Ayana valaha is fel tudta

idegesíteni kollégáját, akkor az jól titkolta. A

tizennégyes osztag vezetője fáradhatatlanul tűrte

Kuchiki sértéseit, amit jó tanácsok formájába öltve

tolmácsolt. Nos, igen a két kapitány úgy kerülte

egymást, mintha fertőző betegséget terjesztettek

volna, bár Ayana a tanács ülésein Byakuya mellé

kényszerült, hiszen hosszas, harccal töltött

távolléte alatt az ülésrend komoly változásokon

esett át. Három hónapos kimaradása rengeteg

lemaradást eredményezett, de a főkapitány külön

kérésére nem mondhatott nemet, így kénytelen-

kelletlen elvégezte feladatát.

   A kecses női alak bakancsában taposta a sár

áztatta utat, mely az épület lépcsőjéhez vezette az

arra tévedőket. Karját mellkasa előtt összekulcsolva

dörzsölgette felkarját, ami a lassan dermesztő

hidegben libabőrös gúnyát húzott rá. A lábait fedő

fekete, Byakuya által harisnyának nevezett volna,

testhezálló „nadrágban” sem volt épp melege. Azzal

a tudattal vigasztalta magát, hogy mindjárt egy

száraz irodában lesz, de aztán eszébe jutott a

kapitány fagyos természete, így csupán lángoló

vérében bízhatott. Már bánta, hogy úgy jött, ahogy,

elvégre ki venné komolyan egy sötétkék,

háromnegyedes ujjú, derékig ingszerű gombolású

selyem felsőben, fekete leggings-ben és

bakancsban, melyek alakjának vonalait pontosan

kiadják? Ha el akarta volna csábítani a hatos

osztag fejét tökéletes összeállítás lett volna,

azonban efféle gondolatok meg sem fordultak

észtől dagadó koponyájában. Mély levegőt véve

elcaplatott Kuchiki „dolgozószobájához”,

miközben vonásai a jól megszokott kiismerhetetlen

formájukba bújtak. Az öreg fadeszkák nyikorogtak

elenyésző súlya alatt, halk léptei ellenére is.

Előrehullott tincseit hátrasimítva kopogtatott be

szeretett kollégája ajtaján.

Szabad – ütötte meg fülét a kimért válasz. Byakuya

rideg hangnemétől egy pillanatra megtántorodott.

Ujjai a kilincsre fonódva pihentek. Szó nem volt

félelemről, csupán belegondolt a

következményekbe: ha most vitába torkollik

kellemes, kis összejövetelük, akkor sosem szabadul

meg a férfitől, azonkívül se a kapitányok, se

Yamamoto főkapitány nem lesznek elragadtatva.

„A hátrálással már elkéstem”, ismerte be.

   A nyílászárót belökve lépett be a hűvös

helyiségbe. Egy dermesztő „ölelés” üdvözölte, mire

karját legszívesebben visszarántotta volna

felsőteste védelmezésére. Az iroda a lehető

legegyszerűbb volt; négy teljesen ugyanolyan,

egyöntetű, szorosan illeszkedő fal, átlagos, kissé

megkopott, világosbarna fapadlózat (mint a

folyosón), egy totál üres fapolc, asztal és szék

együttes, s a helyiség elmaradhatatlan „darabja”

maga, Kuchiki Byakuya is ott ült íróasztala mögött.

Pontosan úgy nézett rá, ahogy gyanította; lenézte és

megvette, ám szürke szemei látványából egy külső

szemlélő sosem mondta volna meg. Látszatra

érzelemmentesen vizsgálgatta az alaposan elázott

kapitányt. Ayana csupán onnan tudta, hogy mit

rejt a nemes írisze, hogy a férfi – habár burkoltan

–, de tudtára adta, hogy elviselhetetlen hárpiának

tartja. Szája szinte egyenes vonalat rajzott arcára.

Hosszú, ezüstösen csillogó, fekete hajzuhataga

vállán lekúszva érintette bordáit. Tincsei közt ott

virítottak azok az idétlen, tetőcserépre hasonlító

hajbavalók. Ayana eltöprengett, hogy lehet

valakinek ennyire szép, porcelán sima, ráadásul

hófehér bőre, amellett, hogy ilyen hihetetlenül

férfias? (Ezt még ő is elismerte…) Kuchiki széles

vállát még a bő ruha sem tudta elrejteni…

Igen? – kérdezte várakozásteljesen, mielőtt a nő

felmérhette volna ellenfelét. – Netán eltévedt,

Lesada kapitány? – szólt gúnyt és bántást vegyítve

mély hangjában. Ayana nehezen állta meg, hogy ne

vágja pofán a férfit.

Köszönöm az aggódó kérdést, de szó sincs ilyenről,

kapitány – vágott vissza kurtán. A tizennégyes

osztag vezetőjét nem kellett félteni, talpra esett

volt, az esze is a helyén járt és képességekben sem

csekélykedett.

Megnyugtatott, már azt hittem vissza kell kísérnem

tájékozatlanságában… – „Maga lenne az utolsó, aki

megkérnék!”, morogta orra alatt Ayana.

Ne fáradjon! Ilyennel nem zaklatnám, hiszen ki

vagyok én, hogy a nagy Kuchiki Byakuya-t, a hatos

osztag kapitányát ugráltassam? – kezdte

ártatlanul, majd a megfelelően kemény tónust

megütve folytatta.

Valójában minek köszönhetem látogatását? –

Byakuya rendíthetetlen eleganciájával

felemelkedett ülő helyzetéből, ezzel a koránt sem

alacsony kollégája fölé magasodva.

Őszintén? Köszönetet mondani jöttem a

kezdeményezése miatt. Igazán méltányolom, hogy

feldobta javaslatát, miszerint távolítsanak el

kapitányi rangomból, de legyen olyan drága, ha

baja van velem, azzal hozzám forduljon. Hálás

köszönetem! – Az elhangzottak súlya ellenére

nyugodtan és érthetően beszélt. Esze ágában sem

volt kiabálni, nem akarta megadni a férfinek ezt az

örömöt, hogy kikelve magából vágjon mindendféle,

válogatott finomságot fejéhez.

Számítottam a látogatására, Lesada – közölte

szervtelenül, mintha az előbbieket meg se hallotta

volna. – Meglepett. Jól van? – Ismét hülyét

szeretett volna csinálni belőle. Ayana szénfekete

szemei gyilkosan villogtak Byakuya-ra, aki

láthatatlanul elmosolyodott.

Ettől jobban leszek – köpte a szavakat. Keze

önhatalmúlag szelte át az előtte álló és közte lévő

távolságot, aztán már csak azt vette észre, hogy

tenyere halálisten kollégája arcának jobb felére

tapad. Legbelül reménykedett a férfi

utánozhatatlan reflexei megelevenedésében, de

azok meg se moccantak. Hátborzongató csend

ereszkedett a szobára a pofon fülsértő csattanását

követően. Ayana imádkozott, hogy visszakapja az

előbbit, ellenben Byakuya kifürkészhetetlen

pillantással díjazta mutatványát.

Üssön vissza! – Kis híján követelte. Tenyere

továbbra is a halálisten selymes bőrét perzselte.

Kuchiki kapitány se szó, se beszéd váratlanul két

kézzel megragadta a nő ingjének két oldalát, majd

egy rántással közelebb tessékelte, s közben lejjebb

hajtotta hibátlan arcszerkezetét, hogy egy könnyed

mozdulattal szájon csókolhassa. A fagyos, bár

cirógató ajkak finoman csúsztak Ayana remegő

ajkai közé. A nő mindenre számított csak erre nem.

Nem, azért remegett, mert megijedt, hanem mert a

férfi nyilvánvaló csapdájában végezte. Nem

keverhetett volna le neki egy taslit! A tizennégyes

osztag vezetője kezéből kicsúszott a talán sosem

szerzett meg irányítás. Kábultan követte a kapitány

mozdulatait, amivel megrogyasztotta térdeit.

Byakuya óvatosan a falnak nyomva a csuromvizes

nőt kereste annak szájüregében rejtőző nyelvét. 

Ayana szemhéját lehunyva próbált magához térni,

a gond csupán annyi volt, ezt nem képzelete szülte.

Ő valóban azzal az alakkal csókolózott, akit húsz

perce még legszívesebben apró ízekre szedett volna.

Erre most mit csinál? Átkarolja az átkozott férfi

nyakát, s ujjai a fekete hajzuhatagba tévednek. Mi

van vele? Byakuya alkarja Ayana felsője alatt ölelte

derekát…

   A nő dühe leülepedett, míg a fekete halálistennek

szerzett egy szép éjszakát és sok szép emléket.

   Ayana hajnal három előtt ziláltan osont ki a hatos

osztag körletéből. Máskor rendezett, gondosan

összefogott tincsei sokasága szanaszét állva,

kisebb-nagyobb hullámokban gyűlt jobb vállán.

Göncei gyűrődtek voltak – utólag mégis örült, hogy

nem egyenruháját tette ki a fordulatokban gazdag

éjszakának. Egy pillanatra visszafordulva kémlelte

a házat. A kopottas, fehér háztömb lakói mélyen

aludtak, saját birodalmuk rejtekében.

Világosbarna ajtóik csukva voltak, míg fekete

függönyük összehúzva. Tehát ezt megúszta.

Fellélegezve felsóhajtott, majd a sárga égitest által

megfakított, piros cserepes tető fölé nézett. A

boltozat már világosodott, kékes színátmenetet

képezve tündökölt. Az esti égicsata nyomai ott

virítottak mindenhol; pocsolyák, letört faágak,

derékba tört fák és apró levélkupacok. Még hűvös

volt és túlzott meleget sem ígértek aznapra. Az

osztagok lakóépületei tetején ugrálva jutott el

sajátjához, mely pontosan úgy festett, mint

bármelyik, egyedül a szám különbözött.

   Ayana egy apró szemhunyás erejéig se tudta

lehunyni pilláit arra a hátralevő néhány órácskára,

ekképp inkább erőtlenül elnyúlva tapogatta

rózsaszín foltos, s még bizsergő nyakát.

Hálópartnere finom oldalát félretéve szeretgette az

éjjel. A kapitány igyekezett elterelni gondolatait a

szenvedélytől túlfűtött kis kalandról, azonban az

emlékképek akaratlanul is bombázták elméje

bonyolult dzsungelét. A legfőbb kérdés a „Miért?”

továbbra is ott lebegett megválaszolatlanul feje

felett. Szívesen megkérdezte volna az illetékest,

viszont jobbnak látta elkerülni a férfit egy jó

darabig. Szíve mélyén ő is tudta, egyszer beszélniük

kell az esetről.

   Lesada kapitány hajnali ötkor minden csontjában

zsibbasztó fáradtsággal fújt ébresztőt szobája

egyetlen lakójának. Először egy fésűt kerített, hogy

a hajában képződött gubancokat kitépázza. A kefe

majdnem hajszálai közé ivódott. Kemény feladat

előtt állt, ami ellen komolyabb fegyver

szükségeltetett. Addig húzta és nyúzta, míg kellően

egyenes formát öltött. Temérdeknyi mennyiségű

tincseit összefogva gumizta fel feje búbjára,

háromszor átkötve copfba. Az előre lógó

„felesleget” pedig egy vastag, fekete hajpánt

gondjaira bízta. Arcát hideg vízzel felfrissítve

próbálta eltűntetni az alvás hiányának

megmutatkozó jeleit. Az eredmény egy elégedet

mosolyt érdemelt. A fekete karikáknak és táskás

szemeknek halvány nyoma sem volt.

Felsőruházatát egy fehér topra cserélve bújt bele a

halálisten kimonót, illetve egyenruhát helyettesítő

palástszerű, katonás gombolású kabátjába, ami

térde alá ért és hátul a frakk féle felhasításnak

köszönhetően mozgott könnyedén harc során.

   Lapjai felett ülve írta a papírmunkát megállás

nélkül, amióta csak megérkezett a tizennégyes

osztag kapitányi irodájába. A betűk lassan

összefolytak látószerve előtt, elszokott ő már a

jelentések hosszas beszámoló módjára történő

papírra vetésétől. Unottan firkantotta oda

aláírását, hol dőlt, hol egyenes betűkkel. Ahogy

esett, úgy puffant, miközben a papírtömeg

szüntelenül gyarapodott asztala és könyöke mellett.

– „Lassan építkezhetnék.” – szemrevételezte a

lapok elképesztő számát. Hadnagya még sehol sem

volt, így üvöltő csend