19. fejezet: Renji „áldása”

 

Ichigo megragadta a kezem és felhúzott a földről. Hosszú séta után a házuknál kötöttünk ki.

- Miért hoztál ide? – Torpantam meg a ház előtt.

- Azt mondtad nem akarsz Uraharahoz menni. Gyere!

Így mit volt mit tenni követtem őt.

„Hát ha ennyire akarja vele mehetek.” – Gondoltam és megpróbáltam nem túl szélesen vigyorogni.

Az előszobában levettük a cipőket és óvatos léptekkel, hogy fel ne keltsük a család többi tagját, felmentünk a szobájába.

 

Leültem az ágyára. A helyettes lámpát akart kapcsolni, de én nem hagytam neki. Jó volt ott a csöndben és félhomályban.

Szótlanul ültünk egymás mellett hosszú percekig.

- Ayumi! – Suttogta mire én felé fordultam.

- Igen?

Ichigo csak nézett rám, mire én elmosolyodtam. Ő az egyik kezével megsimította az arcomat. A nyitott ablakon beszűrődő városi zaj teljesen elcsendesedett számomra ahogy a helyettes közelített arcom felé. Lehunytam a szemem…

- Na végre megvagy! – Bukkant fel Renji a nyitott ablaknál.

Szegény Ichigon hatalmasat taszítottam ijedtemben így ő a földről pislogott hol rám, hol Renjire.

- T…t…t…teee! – Dadogtam remegve.

- Igen? – kérdezett vissza széles vigyorral.

- Ichigo te mit keresel a földön? – Érdeklődött a hadnagy.

- Lemaradtam valamiről? – Jelent meg Kisuke feje is Renjié mellett.

Evvel teljes volt a létszám a diliházban. Én csak a fejem fogtam.

„ Mi jöhet még? Már csak apám hiányzik innen. Csak ne emlegessem még megjelenik.” – Csaptam a számra, mire mindenki csak furcsa tekintettel meredt rám.

 

Ichigo végigmérte őket és ha szemmel ölni lehetett volna, egyenként hulltak volna a földre, mint a rovarölővel lefújt legyek. Remegve könyörögtek volna az életükért a földön.

Erre a gondolatra egy halk kuncogás tört elő belőlem, mire megint minden szempár furán nézett rám.

„Tuti meg fogok tőlük bolondulni.” – Tisztáztam magamban a tényt. – „Vagy már ezen túl vagyok?” – Végül elvetettem a gondolatot és meg győztem magam, hogy ezeket nem lehet másképp elviselni. Ez csak annak a hatása.

 

A helyettes leült az asztala előtti székre.

- És most? – Nézett rájuk. – Mi lesz?

Ők nem akartak, khhmm vagyis helyesbítek. Renji nem volt hajlandó nélkülem visszamenni Uraharahoz, én meg nem akartam visszamenni vele, és azért két nap alatt kétszer nem kötözhetjük meg. Bááár a gondolat csábító volt.

Így más módszerhez fordultam. A helyetteshez léptem és hatalmas csókot adtam neki és ő láthatóan nem tiltakozott.

Óriási puffanás után csak fájdalmas nyögést hallottam. Mikor elengedtem Ichigot ő csak pár pillanattal később nézett rám.

- Őrült vagy. – Mondta apró mosollyal.

- Tudom. – Vigyorogtam.

Ahogy az ablakra néztünk, láttuk Rukia is megérkezett és csak döbbenten néz Kisukevel együtt lefelé.

- Hova lett Renji? – Néztem rájuk ártatlan szemekkel.

Kisuke csak lefelé mutogatott.

Kihajoltam az ablakon és én is megnéztem mit néznek oly döbbenten. Renji a földön feküdt kinyúlva mint egy béka és sűrűn szitkozódott.

„ Mintha mostanában sokat idegeskedne!” – Jegyeztem meg széles vigyorral magamnak.

- Jól vagy? – Kérdeztem pimaszul.

- Nem. – Felelte duzzogva.

- Menjük vissza mielőtt még agyvérzést kap, vagy kárt tesz bármiben magán kívül is. – Ajánlottam fel Kisukenek nagylelkűen.

 

Elköszöntem Ichigotól majd Rukiaval, Kisukevel és morgóval visszamentünk az Urahara házba.

Rukiaval aludtam egy szobában. Aludtam volna, ha békén hagyott volna. Végig azt szajkózta, hogy ő megmondta, hogy ebből lesz valami.

Reggel morgó átváltott dulifuli üzemmódba. Semmi nem volt jó neki, és mindenkibe belekötött. Szerintem ha a kapitány lett volna ott, még őt is zrikálta volna.

Azért volt jó míg csak morgó volt, mert addig nagy részben csak magában morgott, de könyörgöm most a száját is kinyitja. Ilyenkor azt kívánom vagy én legyek süket, vagy ő néma.

Túl sós a tojás, nem elég édes a kávé, miért ezt nézzük? Most miért vagy mérges? És ez ment egész délelőtt.

- Renji mi bajod? – Bár ez hülye kérdés volt tőlem.

Tökéletesen tudtam a választ, de hátha tud valami újdonságot mondani. Én balga és a reményeim.

- A „fejeddel” játszol tudod-e? – Nézett rám.

- Tudom és? – Vigyorogtam. – Neked viszont nem kéne ezért mindenkit az őrületbe kergetni.

Letérdeltem elé és a szemébe néztem. Érezze komolyan beszélek.

- Tudom mit csinálok.

- Biztos?

- Biztos. És ha még egyszer közbeszólsz esküszöm nem állok jót magamért. – Vigyorogtam ismét rá, megveregetve a kézfejét.

- Jól van. Nem megyek utánad. De vedd tudomásul nem védelek meg senkivel szemben ezért. Most nem. Én szóltam.

- Értettem! Ígérem nem szaladok hozzád, ha apám a zanpaktoujaval kerget akkor sem. – Szélesedett el vigyorom.

Renji csak bután nézett rám.

- Azért remélem megéri ez neked. Annyi férfi rohangál rajta kívül még. – Sóhajtott mélyet.

- Biztos! – Öleltem át. Néha olyan érzésem volt Renjivel kapcsolatban mintha a testvérem lenne aki mindentől meg akar óvni. De hangsúlyozom ez az érzés NÉHA tör csak rám.

 

Lássatok csodát, evvel a kis beszélgetéssel tényleg leszállt rólunk. Bár még előtte alá kellett írnom egy papírt, hogy ő megtett mindent és nem tehetett a történtek ellen semmit. Evvel”bebiztosítva” magát apám haragja ellen. A kis balga. Mintha apámat ez megállíthatná.

 

Másnap  délután Ichigo meg is érkezett, hogy folytassuk amit hónapokkal ezelőtt félbe hagytunk. Újra belevetettük magunkat az edzésbe. Az akadémián felfrissítettem az alapismereteimet. Kínos bevallani, de segített.

Néha még Ichigonak is tudtam meglepetést okozni, egy-egy váratlan lépéssel. Ahogy teltek az órák úgy lendültünk újra bele. Hol rajtam, hol rajta jelent meg egy új vágás.

- Látom sokat fejlődtél.

- Úgy gondolod? – Szorítottam egy sziklához.

- Te nem így látod? – Húzta fel a szemöldökét.

- Én mást látok ebben a pillanatban. – Mosolyogtam rá, barna szemeit fürkészve.

- És mit, ha szabad érdeklődnöm.

- Nem mit hanem kit? – Incselkedtem vele mire nagyot nyelt.

Én próbáltam magam lenyugtatni, és szívem lelassítani, hogy ki ne ugorjon a helyéről, de ehhez túl közel volt a helyettes. Arca enyhén piros volt, ami nekem nagyon tetszett.

- Akkor kit? – Szólalt meg végre.

- Apámat! – Léptem el tőle riadtan.

- Byakuyat? – Nézett rám furán. Szerintem nem teljesen erre a válaszra várt.

- Megmondtam már neked Kurosaki Ichigo, hogy Kuchiki kapitány. - Lépett mellénk apám.

 

Folyt.köv...