17. fejezet: Fuss! Ha kedves az életed

 

Kisuke és Rukia még megfontolták a lehetőségeiket. Nem volt belőle túl sok, így hamar döntöttek.

- Azért a száját mégse tömhetjük be. Mégis csak egy hadnagy. – Nézett Rukia Kisukere.

- Te nem. De én igen.

- Bááár! - Ábrándozott el Rukia. – Ááá! Nem!

Renjit egy pillanatra leverte a víz, hogy ezek ketten képesek lennének még a száját is betömni.

- Ha megteszitek, végetek. Tuti mind a kettőtöket szétszedem apró darabokra. Eresszetek már el! – Hisztizett tovább. Nem mérte fel kellőképpen a lehetőségeit.

- De még mindig zajos. – Nézett ártatlan tekintettel Rukia Kisukere.

- Ichigoék majd ha hazajöttek, elengedjük. Addig türelem és én megyek ledőlök egy kicsit. – mondta Kisuke.

 

Míg Urahara aludni próbált addig Renji üvöltözött, és üvöltözött és üvöltözött. Urahara táskás, kialvatlan szemekkel tépte fel az ajtót.

- ELÉG! Te fogd a lábát én a karját. – Rukia csodálkozva nézett rá. – Levisszük a gyakorló térre. Nem lehet tőle aludni.

És így is tettek.

Míg mi a várost jártuk, Renji a pincébe utazott összekötözve. Miután a hadnagy lekerült a pincébe, sűrű átkokat szórt rájuk.

Az ajtó előtt állva megbeszélték, hogy csak egy kicsit ott hagyják megnyugodni. Rukia vállalta a feladatot, hogy felengedi, ha egy kicsit lenyugodott.

Urahara végre ledőlhetett aludni. Rukia pedig csöndben olvasott. Kellemes volt ez a nyugalom.

 

Az egyik közeli bevásárlóközpontot jártuk körbe, mikor Ichigo megfogta a kezem. Úgy tett mintha ez köztünk mindennapos lenne. Én csak levakarhatatlan mosollyal a számon nézegettem a kirakatokat. Majd beültünk az egyik fagyizóba és beszélgettünk.

Családról, barátokról és egyéb hétköznapi dolgokról. Már ha hétköznapi dolognak lehet nevezni, hogy lelkekre vadászunk és természet feletti erőket használunk. Nekünk ez egy megszokott hétköznapi téma volt.

Megtudtam, hogy Ichigo családja se hétköznapi. Apja is shinigami volt és az idősebbik húga is látja a szellemeket, igaz csak Ichigo tud velük kommunikálni is.

A helyettesnek két húga volt. Yuzu és Karin. Ahogy hallgattam őt, miként a testvéreiről beszél, megirigyeltem őket. Én egy szem gyerek vagyok, soha nem tudom meg, milyen lehet nagy családban felnőni.

Az is igaz, hogy Ichigo családja se teljes, édesanyja halála óta.

Hosszú beszélgetés után, még megnéztünk pár dolgot a városban, majd mikor a nap kezdett lenyugodni a folyóparton folytattuk a sétát.

 

Eközben az Urahara házban csend és béke honolt. Kisuke is felébredt. Még mindig csend volt és nyugalom.

Kisuke főzött egy teát, amit Rukiaval kettesben CSÖNDBEN elkortyoltak.

- Valamit elfelejtettünk? – Nézett Kisuke Rukiara.

- Én is ezen gondolkodom egy ideje.

- Nem jut semmi az eszembe.

Megrántották a vállukat és tovább élvezték a tea zamatát.

Eközben Renji megkötözve, csöppet sem csöndben várta, hogy valaki végre kiszabadítsa.

 

Mi a folyópartot jártuk, mikor a helyettes hirtelen megtorpant és leült a fűbe.

- Sokat járok ide, mikor csöndre vágyom. – Mondta, elterült a fűben és lehunyta a szemét.

Én mellé ültem és néztem, ahogy a hajába beleborzol a szél.

 

- Renji! Pattant fel Rukia. – Kisuke úgy megijedt, hogy teája még a másik világba is jutott nem, hogy a gyomrába. – Renjit lent felejtettük a pincében. – Mondta és szaladt az ajtóhoz.

- Állj meg! – Kapta el a kezét Kisuke.

- Ki kell engednünk.

- Tudom. Gondolod haragszik ránk? – kérdezte ártatlan tekintettel Kisuke.

- Várj csak. Megkötöztük, be akartuk tömni a száját, majd lent felejtettük egy fél napra a pincében. Valószínű. – Mondta Rukia.

- Akkor te nyitod az ajtót, én szabadítom ki és úgy futunk? Vagy én nyitom az ajtót, te szabadítod ki és úgy futunk? – Tette fel a nehéz kérdést Kisuke. – Szabadítsd ki te.

- Miért én? – Tiltakozott Rukia.

- Te nő vagy és régóta ismer. Csak nem fog bántani egy ilyen apróság miatt. – Vigyorgott Urahara.

- Gondolod, hogy most ez érdekelni fogja? – Rukia nem érezte életbiztosításnak Urahara elméletét.

Félve, de kinyitották az ajtót.

Renji torkaszakadtából elkezdett üvölteni, mikor meglátta a két alakot a lépcső tetején. Megesküdött mindenre, hogy ezért még meglakolnak csak egyszer jusson ki onnan.

- Van egy tervem. – Mondta Rukia. Lemegyünk mind a ketten. Én megkötöm démonmágiával és eloldozzuk, majd futunk. Kell neki legalább tíz másodperc, amilyen idegállapotban van, hogy feltörje.

- Jó terv. – Egyezett bele Kisuke.

Hát így is tettek. Rukia démon mágiát alkalmazva megbénította a hadnagyot. Eloldozták, majd futottak, ahogy a lábuk bírta. Kifelé menet Rukia még az ajtót is becsukta maga után.

- Gondolod az megállítja? – Nézett rá Kisuke.

- Nem, de legalább egy másodpercet nyerünk. – Nevetett Rukia. – Most szerintem egy páncélajtó se állítaná meg.

 

Eközben Ichigoval mi mit sem sejtettünk a házban történtekről. Teljes lelki nyugalommal romantikáztunk a folyóparton.

A helyettes elkapta a kezem és magához húzott. Én csak nagy szemekkel néztem rá.

- Nem bántalak. Ne nézz rám ilyen riadtan. – Mondta.

Ahogy néztem őt és a mellkasán támaszkodva éreztem a kezem alatt szívének minden egyes dobbanását, átjárt a nyugalom. A fejem a mellkasára hajtottam és mellé feküdtem.

Percekkel később Rukia és Kisuke futó alakja tűnt fel nekünk.

- Ezt hagyjátok abba, ha kedves az életetek. – Mondta Kisuke és elszaladt.

- Hallgassatok rá. Tudjuk, mit beszélünk. – Majd Rukia is elrohant.

Mi csak csodálkozva néztünk össze.

Ekkor egy baljós aura tűnt fel. Egy pokoli, vörös aura és azt üvöltözte.

- Ha utolérlek, megöllek titeket!

Renji kardját lóbálva állt meg előttünk.

- Ezt befejezni! Ayumi veled még beszédem van. – Mi nem mertünk nevetni.

Renjit látva inkább próbáltunk komolyak maradni és döbbenten szemléltük az eseményeket.

- Belőletek meg ágyelőt csinálok. – Futott tovább tajtékozva a hadnagy.

 

Mikor tudtuk, hogy már nem hall minket a hasunkat fogva nevettünk fel. Még Ichigo is tiszta szívből nevetett, amit jó volt látni. Nekem folyt a könnyem és nem bírtuk abbahagyni a nevetést.

 

Folyt.köv...