16. fejezet: Renji! Nem!

 

Visszautam reggelén korán keltem. Izgatottságom nem hagyott aludni. Gondoltam, ha már fenn vagyok és hosszú ideig nem fogom látni apámat, akkor jó kislány leszek, és meglepem egy finom reggelivel. Csalódottan hallottam, hogy kora reggel már az osztagához ment.

Soha nem szeretett búcsúzkodni.

Pontosan tíz órakor ott álltunk a hatalmas kapu előtt. Renji is jött velem vissza. Most valahogy nem zavart pedig tudtam, hogy apám szeme és füle lesz. Szomorú voltam, hogy el se köszönt tőlem, de ő már csak ilyen.

 

Mikor kiléptünk a kapun, azonnal Uraharahoz mentünk. Le voltam hangolva. Ahogy megláttam Rukiat, azonnal rájöttem, ki beszélhetett még rólunk, így azonnal beszélnem kellett vele. Bementem a nappaliba. Az asztalnál ült Kisuke és Ichigo társaságában.

- Sziasztok! – Üdvözöltem őket. – Te gyere velem! – Avval meg is ragadtam és sarkon fordultam.

- Mi ilyen sürgős? – Tiltakozott.

- Te kivel beszéltél? - Csaptam a közepébe.

- Miről?

- Akkor másképp kezdem. Mit mondtál a kapitányomnak, hogy ideküldjön?

- Én? Miért én? – Tette az ártatlant.

- Rukia!

- Jól van, na. Én csak Rangiku hadnaggyal beszéltem az érdekedben.

- Evvel az erővel szétkürtölhetted volna pokollepkén keresztül egész Soul Societyben. - Keltem ki magamból.

- Miért vagy ilyen ideges? Csak a gyakorlás miatt vagy itt. Ő csak neked segít. Puszta véletlen az egész. – Mosolyogott.

„Miért is vagyok ideges?” – Tettem fel magamnak a költői kérdést, de választ nem kaptam. Kezdhetnék aggódni, ha kaptam volna.

- Itt vagy az a lényeg…és Ichigo is itt van. – Mosolygott majd otthagyott.

„De jó nekem. Lassan mindenki tudja.”

- RUKIA! Állj meg! – Kiáltottam, de ő mintha meg se hallotta volna.

Így hát én is bementem. A bent lévők furcsa tekintettel méregettek.

 

- Mi az? – Néztem rájuk.

- Semmi. – Válaszolták egyszerre.

A hosszú és egyre kínosabb csendet Kisuke tette tönkre, egy eszébe jutott ötlettel, amit bárcsak megtartott volna magának.

- Ichigo! Miért nem mutatod meg Ayuminak a várost.

Én csak megdöbbenve néztem Kisukere.

- Tényleg! Ez egy jó ötlet. – Kontrázott rá Rukia.

- Én is mehetek? – Szólt a „szőke”, aki nem sejtett semmit még mindig.

- Nem! – Felelte Rukia és Kisuke egyszerre.

Renji csak nagy szemekkel pislogott rájuk.

- Ha érdekli, megmutathatom. – Felelte unottan.

- Érdekli. – Vágta rá Rukia.

- Mikor szeretnél menni?

- Most! – Így Rukia.

- Bocs! Én is itt vagyok. – Szóltam bele jelentkezve.

- Tudom. – Mondta Rukia aki nagyon segíteni akart nekünk. Azért lassíthatott volna a tempón, hisz még csak most érkeztem vissza.

Ahogy Renjire pillantottam láttam, hogy nagyon gondolkodik. Még egy halvány kérdőjel is pislákolt a feje felett. Nagyon akarta tudni, hogy ő miért nem jöhet, de amikor megint meg akart szólalni Rukia fogta be a száját.

- Nem. – Nézett Renjire szigorúan. – Ha most beletörődsz, akkor este kapsz csokit. – Próbálta lefizetni a hadnagyot.

A vörös hajú bólintott, de azért még duzzogott és elvonult.

 

Fél órával később, én Ichigoval a környéket róttam, Renjit pedig Rukia és Kisuke vette kezelésbe.

- Én miért nem mehettem? – Duzzogott a hadnagy.

- Te tényleg nem vetted észre? – Tette fel az egyértelmű kérdést Kisuke.

- Mit? – Kérdezett vissza gyermeki naivsággal Renji.

- Renji, Te vaksibb vagy mint egy szemetlen hollow. – Dobbantott előtte Rukia.

- Miért is?

A hadnagy tényleg elfelejtette a legutóbbi látogatásomkor történteket.

- Figyelj jól rám! – Fogta meg Renji arcát Rukia. – Nagyon figyeld amit mondok, mert nem adom írásba, hogy később visszaolvashasd. Rendben?

A hadnagy csak nagyot bólintott.

- Ayumi és Ichigo tetszenek egymásnak.

Renji agytekervényeinek kellett pár pillanat mire feldolgozták a hallottakat. Ez túl sok információ volt neki egyszerre.

- Micsoda? – Pattant fel a hadnagy, mintha azt mondták volna nincs többé vacsora. – Ez nem lehet. – Rohant két kört a szobában. Kisuke előtt rémült arccal megállt. – Meg kell őket állítanunk. – Kiabálta.

- A szerelemnek nem lehet gátat szabni. – Vigyorgott Urahara.

- Rukia! Akkor te segíts nekem valahogy. – Nézett a lányra végső megoldásként könyörgő tekintettel.

- Ha a szív szava szólít, nincs mit tenni. – Rántotta meg a vállát.

- Tudtok még egy-két közhelyet mondani? – Fogta a fejét Renji.

- Csak én értem ennek a kapcsolatnak a buktatóját? Két szót mondok nektek, jól figyeljetek. Kushiki Byakuya kapitány.

- Ez három szó. – Jegyezte meg csendben Kisuke.

- Nem tök mindegy? – Üvöltött Renji. A feje ismét leutánozta vagy szinte túl is szárnyalta haja színét.

- Ülj már le! Tíz perce itt rohangálsz. Kezdek tőled elszédülni. – Próbálta nyugton maradásra bírni Kisuke.

- Rukia én ezt nem értem. Te ismered a legjobban a bátyádat. Mégis, hogy lehetsz ilyen nyugodt?

- Az ő lánya. Én ebbe nem szólhatok bele.

- De segíteni segíthetsz nekik? – Tette keresztbe a kezét a hadnagy.

- Az más.

- Miért? – Tette fel a jogos kérdést Renji.

- Csak, és evvel zárjuk le a témát.

- Én megyek és véget vetek ennek. – Indult ki a szobából Renji.

 

Kisuke és Rukia egyszerre pattantak fel és kapták el Renji lábát, aki hatalmas puffanással ért földet.

- Engedjetek el! – Kapálódzott.

- Azt nem lehet. Sajnálom! – Mondta Kisuke.

Elengedték, mikor már úgy látszott lenyugodott egy kicsit. Majd öt perccel később újra szökni próbált, ekkor Kisuke elkapta, Rukia pedig megkötözte.

- Ezt meg fogjátok bánni. Bosszút fogok ezért állni és a kapitány is, amiért nem léptetek közbe. …Ha kiszabadulok végetek…

És hasonlókkal fenyegetőzött, miközben folyamatosan próbált kiszabadulni a kötelek fogságából.

- Túl sokat beszél. – Mondta Kisuke.

- Elég zajos. – Jegyezte meg Rukia.

Ahogy Kisuke és Rukia ördögi mosollyal Renjire néztek, az azonnal abbahagyta a fecsegést. Nagyot nyelt mikor rájött, hogy azok ketten mire készülnek.

- Eszetekbe ne jusson! – Nézett rájuk aggódva a hadnagy.

 

Folyt.köv...