15. fejezet: Hazaérkezés

 

 

A kapitány az árnyéktáncot használva a legrövidebb úton vitt az orvosi osztaghoz. Renji és a többiek döbbenten néztek a hatodik osztag kapitányára.

- Ne nézz így Renji. Még él.

Azt Renjitől tudom, hogy apám remegő kézzel adott át Unohana kapitányéknek.

 

Az orvos osztag kapitányának fura kardja van. Mikor átalakul egy hatalmas rája szerű lény lesz belőle, ami tud repülni. Akit a szájába vesz azt míg vissza nem érnek a központba a nyálával kezdi el gyógyítani.

 

Unohana kapitány állapotomat látva habozás nélkül hívta elő a lényt. Levette rólam apám kapitányi haoriját és a rája nyelvére fektetett, majd a lény belsejébe kerültem. Unohana vissza adta véremtől pirosló haorit apámnak, majd ő is felült a lény hátára, és visszasietett Soul Societybe.

Egy héttel később tértem magamhoz.

 

Körbe néztem, de nem láttam senkit a szobába. Felültem és a tükörhöz mentem. Sérüléseim egytől egyig eltűntek. Miközben megmostam az arcom apám jött be.

- Végre felébredtél.

Nagyon örültem neki. Megfordultam és megöleltem. Ő csak a fejemet simította meg, de ez most nekem egy hatalmas öleléssel ért fel. Elengedtem majd visszaültem az ágyra.

 

- Beszélnem kell veled. – Kezdtem komolyan.

- Hallgatlak. – Állt meg előttem.

- Két dolog is van. Az első, hogy elvették medált és nem tudtam vissza szerezni. Aizen letépte a nyakamból és…

- Ez nem fontos. Életben vagy. – Vágott közbe.

- De azt tőled kaptam és nekem fontos volt.

- Majd kapsz egy másikat.

- Az nem lesz ugyan az. – Szomorodtam el.

- A másik, hogy nem akarok shinigami lenni többet. – Néztem fel rá.

- Miért? – Szólt meglepetten.

- Én mindig csak bajba kerülök. Alkalmatlan vagyok rá. – Szorítottam meg a takarót. Nekem is fájt és soha nem gondoltam, hogy ezt valaha kimondom.

- Alkalmatlan? Egy olyan személy aki gondolkodás nélkül menti a társát? – Lépett be az ajtón Hitsugaya kapitány és Matsumoto hadnagy.

Apám szótlanul távozott.

- Nem gondoltad komolyan amit az előbb mondtál. Igaz? – Ült le mellém Rangiku.

- De. Komolyan gondoltam.

- Hát akkor nincs mit tenni. – Vett egy mély levegőt.

- Hát nincs. – Feleltem bőbeszédűen.

- Hacsak. – Szólalt meg végre Toushiro is. Én csak néztem rá mit akar bevetni, hogy meggondoljam magam. – Hacsak nem küldelek az emberek világába, hogy Kurosaki Ichigo folytassa az edzésedet. Tehetséges vagy csak tapasztalatlan.

- Hallottuk a helyettes nem bánik veled kesztyűs kézzel, és még mást is hallottunk. – Lökött oldalba vigyorogva a hadnagy.

- Matsumoto! – Intette le a kapitány. Én csak csendben ülve fülig vörösödtem.

- Holnap után indulhatsz is. – Jelentette ki.

- És ha visszajössz nekem számolsz be. De nem csak az edzésről. – Szélesedet el a hadnagy vigyora.

- Matsumoto! Indulás! Most! – Lépett közbe a kapitány.

Így magamra maradtam.

„ Ki beszélhetett erről neki…hmm…RENJI! Megfojtom!” – Ahogy ezen elmélkedtem Unohana kapitány lépett be.

„Milyen nagy itt a forgalom.”

Még elvégzett néhány vizsgálatot majd utamra engedett.

 

Ahogy hazaértem már messziről kiszúrtam Renjit. Nem lehetet őt nem észrevenni. Mint egy hatalmas ananász piros levelekkel. „ És én most felszeletelem az tuti. Túl érett már.” Berontottam a nappaliba és megragadtam a kezét.

- Te most velem jössz. Bocsáss meg apám, de azt hiszem ezek után keresned kell egy másik hadnagyot. – Avval kihúztam Renjit a nappaliból és betuszkoltam a szobámba. Apám teljes lelki békével ült tovább az asztalnál. Szerintem kezdte megszokni a kirohanásaimat.

 

- Te mit meséltél és kinek Ichigorol és rólam? – Estem neki. Bár azt se tudtam, hogy ő mit tud.

- Én semmit. – Védekezett.

- Persze ezért akarnak hírtelen visszaküldeni az emberek világába, hogy Ichigoval gyakoroljak.

- Visszaküldenek? – Nézett rám meglepetten.

- Ááá! – Fogtam a fejem. – Renji ne játszd itt nekem a hülyét kérlek!

Jobban megnéztem az elámult képét látva rájöttem tényleg nem ő volt.

- Hát jó. – Rántottam meg a vállam és kituszkoltam a szobámból.

- Bocsi! – Intéztem felé egy apró mosolyt és becsaptam az ajtót előtte. - Akkor meg ki volt? – Ültem le.

- Ayumi! – Zengett apám hangja pár pillanattal később.

Felkészítettem magam az újabb fejmosásra és a nappalihoz sétáltam.

- Igen? – Vetettem be legbájosabb mosolyomat.

- Gyere be!

„ Ajjaj ez már rosszul indul.”

- Ülj le kérlek!

„Végem.”

- Abarai-kun hozott neked valamit.

Érdeklődve néztem a hadnagyra, aki egy apró csomagot nyújtott át.

- Mi ez?

- Nyisd ki és megtudod. – Felelte.

Ahogy az apró anyag szétnyílt a kezemben elámultam a tartalmán.

- Ezt hol találtad? – Néztem rá döbbenten.

- A barlang előtti tisztáson.

- Köszönöm! - Ugrottam a nyakába, majd feldöntve.

- Ayumi! – Fedett meg apám.

Renji a döbbenettől szólni sem tudott csak egyre vörösebb lett.

- Köszönöm! – Engedtem el végül.

- A láncot is megcsináltattam, mert el volt szakadva. –Vigyorgott zavartan.

- Nagyon köszönöm Renji. – Hálálkodtam.

 

Apámhoz mentem, a kezébe nyomtam a láncot a medállal és háttal elé térdeltem. Renji zavartan pislogott körbe.

- A…akkor én most megyek is. – Hajolt meg és már ott se volt. Én jól mulattam rajta.

- Ayumi! Azért több tiszteletet is mutathatnál. – Mondta apám miközben visszaakasztotta láncomat a nyakamba.

- Születésem óta ismer. - Rendeztem le ennyivel a dolgot. – Elmentem! – Közöltem vele és meg se várva válaszát távoztam.