14. fejezet: A harc vége

 

Döbbenten hallottam apám nevét. Nem sokat mesélt a múltjáról.

- Nem tudod véletlenül hol találjuk? – Guggolt le elém Gin gonosz vigyorral.

- Nem. – Jelentettem ki határozottan.

„Ha itt kell meghalnom akkor se árulom el. Főleg azt nem hogy én ki vagyok.” – Határoztam el.

- Én ezt nem hiszem. – Mondta Aizen.

Míg én Aizennel és Ginnel csevegtem a másik három osztag is megérkezett

 

Byakuya azonnal Toushirohoz ment.

- Mindenki meg van? – Ez apámnál annyit tesz: Hol van a lányom?

- Páran eltűntek és sokan megsérültek.

- Kuchiki kapitány! Ayumi eltűnt. Telibe találta egy cero. Engem mentett. - Térdelt a tiszt a kapitány lába elé.

- Értettem. – Avval megfordult és a harctérre indult.

- Kapitány! Megyek megkeresem. – Indult meg Renji.

- Nem. – Állította meg a kapitány.

Akik hallották mind megdöbbenten néztek rá.

- De kapitány! – Fordult meg a hadnagy.

- Megmondtam. Nincs kivételezés. Itt sokkal több élet forog kockán. Erre koncentráljon hadnagy. – Jelentette ki ellentmondás nem tűrve.

- Igen is. – Vette tudomásul Renji a parancsot.

 

Zaraki és Kuchiki kapitány osztaga így becsatlakozott a harcba, miközben a negyedik osztag a sérültekkel foglalkozott. Végeláthatatlannak tűnt a küzdelem. Az átjárón keresztül folyamatosan özönlöttek át a hollowk. Zaraki unott képpel irtotta őket. Ezek neki nem voltak ellenfelek így nem is volt sok kedve hozzá, de a parancs az rá is vonatkozott.

 

Már legalább egy nap eltelt,de a mentősereg még mindig nem jött meg értem. Kezdtek rajtam látszódni a cero mérgezés jelei.

- Nem vagyok a kínzás híve. – Kezdte Aizen. – Van ellenszerem a cerora. Ha elárulod amit szeretnék…

- Ugye tudod a cero mit tesz veled, ha nem halsz meg tőle azonnal? – Vágott a szavába Gin.

- A…cero…bejut a…szervezetbe. – Kapkodtam a levegőt mintha körbe futottam volna a várost kétszer. – Akit nem…öl meg azonnal…azt majd…felemészti…belülről.

- Szóval tudod. Akkor? Elárulod amit tudni akarunk?

- Soha. – Ráztam meg a fejem.

Gin nem bírta tovább cérnával. Dühösen kapta el a torkom és csapott hozzá a sziklafalnak, hogy a lábam se érte a talajt.

A szikla kiálló kövei belemartak égett hátamba. Torkom szakad tából üvöltöttem fel a fájdalomtól.

- Gin. – Lépett mellé Aizen. – Nem ezt a tisztet akarjuk megölni.

A volt kapitány elengedte a torkomat és én mint egy erőtlen rongybaba hullottam a földre. Kezeimre támaszkodva próbáltam meg feltornázni magam a földről. Szakadt ruhám alól kivillant medálom. El is feledkeztem róla.

Apámtól kaptam születésemkor. Soha nem vettem le még életem során.

- Néz Gin! – Fogta meg a medált Aizen majd egy mozdulattal letépte a vékony lánccal együtt.

- Add vissza! – Költözött belém hírtelen erő.

Medálom elején egy szárnyait bontogató pillangó volt a hátulján pedig a nevem. A teljes nevem.

- Szép medál, de miért fontos? – Kérdezte Gin.

Azzal Aizen az orra alá dugta a medál hátoldalát.

- Kuchiki Ayumi. – Betűzte a rókaképű. – Az nem lehet. – Vigyorodott el.

- Adjátok azonnal vissza! – Fel akartam állni, de nem volt hozzá már erőm. Lábaim nem tartottak meg és én újra a porba hulltam.

Minden tagom fájt már. Lassan homály kezdte fedni a tudatom, hogy menekítsen ebből a pokolból.

 

- Talán itt van a harcolók között. – Mondta Gin.

- Biztos, hogy itt van. – Jelentette ki Aizen. – Kuchiki…Ayumi. Te leszel a csali.

Aizen hozzám lépet és két pirulát tolt le a torkomon.

- Ez lelassítja a mérgezést. Nem lesz kellemes, de életben tart. Vagy meg hosszabbítja a szenvedésed? Nézőpont kérdése.

Aizen elhagyta a barlangot és Gin elmondása alapján bezárta az átjárót, és visszatért Hueco mundoba.

- Ne hidd, hogy csak a fül miatt vagyunk itt. Ilyen apróságért nem tennék meg ekkora utat. – Vigyorgott.

A csapatok harcoltak az ellenségek fogytak. Ichimaru meg várt, hogy mikor jelenik meg apám.

 

Harc közben apám meglátta Ichimarut, aki nem titkolta el hol létét.

A kapitány gondolkodás nélkül vette célba ott hagyva az osztagát. Mire odaért Gin már a szikla szélén állt.

- Üdvözlöm Kuchiki kapitány! – Fogadta széles vigyorral és karddal a kezében.

Én közben szinte az őrületbe vesztem a fájdalomtól. Csupán nyöszörögni volt erőm, hang nem hagyta el más formában a számat. Apám pár méterre állt tőlem, de alig hallottam a hangját.

- Ayumi! – Vetett rám egy pillantást. – Engedd el Gin! – Szólította fel.

- Szép gyermek. Kár, hogy nincs neki annyi ideje, hogy végig nézze ahogy végzek önnel. Ne izguljon kapitány. Nem az ön osztagában van nem önnek fog plusz papírmunkát okozni.

 

Apám higgadtságáról és ésszerű gondolkodásáról volt híres.

- Bankai Senbonzakura Kageyoshi. – Hallottam mély hangját.

Kapitányok nem használják túl sűrűn kardjuk ezen formáját, főleg nem a harc kezdetén, de most hálás voltam neki. Innentől biztos voltam benne nem tart már sokáig ez a pokol.

Reméltem gyorsan hoz enyhülést fájdalmaimra majd az orvosi osztag.

Pechemre Gint se kellett félteni. Számomra hosszú csata vette kezdetét.

Megpróbáltam felülni ahogy fejem elhagyta a padlót egy jó adag vért köhögtem fel. Apám tőle szokatlan, mondhatjuk rémült, arccal nézett rám.

Hallottam ahogy lassan elhalnak a menosok és hollow sikolyai. A csata a végéhez közeledett és apám feldúlt és dühös lelkiállapotában azonnal végzetes és védhetetlen csapást mér ellenfelére.

- Senkei! A virág szirmok kardokat formáltak körülöttük. – Goukei! – A kardok forgásba kezdtek. - Shuokei hakuteike! – Adta ki a végzetes támadás parancsát mellyel vége is volt a harcnak.

Soha nem tett még egy kapitány se ilyen gyors lépést. Sok erőt vett ki belőle ez a hírtelen erő felszabadítás.

Hozzám sietett, de nem tudtam megmozdulni.

- Ne…haragudj!

- Ne beszélj! – Vetett rám ez aggódó pillantást.

- Azt…mondtad…nincs…kivételezés. – Próbáltam rá mosolyogni.

Hason feküdtem a földön. Éreztem ahogy rám teríti kapitányi haoritját.

Majd a karjaiba vett és ahogy a hátam karjának nyomódott eszméletem vesztettem az érzéstől ami átfutott a testemen.

- Mondtam, hogy ne beszélj! – Jegyezte meg halkan, amit én már nem hallottam.

 

Folyt.köv...