7. fejezet: Te még mindig itt vagy?

 

Én felnéztem, de csak az alakot láttam halványan és a csukódó ajtót. Ichigo az ajtó hangos csapódására riadt fel.

- Apám ezt megtudja tuti felrobban, majd engem örök szobafogságban tart téged pedig a legkegyetlenebb módszerrel négyel fel. – Vázoltam fel a helyzetet Ichigonak.

- Egyszer már legyőztem. Másodszorra is megteszem ha kell. És egyébként sem történ semmi. – Ült fel mellőlem. – És nem fogja megtudni. Csak mi ketten voltunk itt.

- Urahara! – Esett ki belőlem majd avval a lendülettel ki is ugrottam az ágyból és indultam ki a szobából roham léptekkel.

Az ajtóból visszanézve csak Ichigo döbbent arcát láttam, de most nem volt időm neki megmagyarázni a dolgot így elszaladtam.

 

Pici volt a lakás így nem volt nehéz megtalálnom a személyt akit kerestem. Épp a nappaliban ült a többiekkel együtt és reggelizet.

- Kisuke gyere légy szíves velem! – Kaptam el a karját és meg se várva válaszát már rángattam is magam, után egészen a kertig.

- Mi ez  a nagy sietség? – Nézett rám csodálkozva a kalapja alól.

- Szóval arról lenne szó amit reggel láttál. – Kezdtem nagy nehezen mondandómat. - Ugye nem mondtad el senkinek?

- Én nem láttam semmit. – Mosolygott sokat sejtetően.

Én csak csodálkozva meredtem rá.

- Miért lemaradtam valamiről? – Kérdezte mintha tényleg nem tudna semmit.

Hírtelen nem is tudtam mit szóljak. Hálás voltam diszkréciójáért.

- Ha nincs más akkor befejezném a reggelit ha nincs ellene kifogásod. – Azzal hátat is fordított nekem és beindult a házba engem ott hagyva döbbenten.

Azért az ajtóból még tett egy megjegyzést.

- De ha lehet legközelebb inkább Ichigoéknál találjatok egymásra. – Vágott széles vigyort rám aztán eltűnt a házban.

- NEM TÖRTÉNT SEMMI!!! – Kiabáltam utána kikelve magamból.

 

- Mikor nem történt semmi? – Lépett apám a hátam mögé.

Hangjától még a vér is megfagyott az ereimben. Vajon mióta áll a hátam mögött?

Kínos vigyorral az arcomon fordultam meg.

- Te mit keresel itt? – Néztem rá döbbenten.

- Ennyire zavaralak?

- Nem! Dehogy is. – Hebegtem és próbáltam elrejteni reszketésemet.

„ Nem, nem zavarsz csak az életemmel játszok ha rájössz az érzéseimre és, hogy mi történt az éjszaka. Sőt nem az enyémmel hanem Ichigoéval. Itt flangálsz ahelyett, hogy Soul Society-ben riogatnád a hollowkat.”

 

- Biztos, hogy jól vagy? Nagyon sápadt lettél hírtelen. – Érdeklődött hogylétem felől.

- Persze! Nincs semmi bajom.

„ A francokat! Az életem lepergett előttem mikor meghallottam a hangodat és mit ne mondjak nem volt túl hosszú szóval bővíteném még a filmet ha nem baj?!

- Rendben. Csak azért jöttem, hogy megnézzem minden rendben van e veled és már megyünk is vissza.

„És ezt nem lehetett volna egy pokollepkén keresztül megkérdezni?”

- Jól köszönöm!

- Hát rendben! Akkor vigyázz legközelebb jobban magadra! – El is indult, hogy megkeresse Renjit. Alig tett meg pár lépést…

- Apa várj!

„ Mi a francot művelek? Ichigo benn vár én meg vissza tartom? Tuti bevertem a fejem tegnap.”

Elé léptem és megöleltem. Pár pillanatig csak csodálkozva nézett rám majd karjaiba zárt.

- Aggódtál értem? – Néztem fel rá. Hisz hiába vagyok már felnőtt még mindig a válláig értem csupán.

- Ezen miért csodálkozol? Hisz a lányom vagy.

Nem mondta ki, hogy igen de nekem ez a válasz is tökéletesen megfelelt. Az ő szájából ez felért egy hatalmas igennel.

Kibontakoztam öleléséből és lábujjhegyre állva nyomtam egy hatalmas puszit az arcára.

- Nemsokára találkozunk!

- Igen! Vigyázz jobban a hollowkal. – És avval távozott is.

„Istenem nem sejt semmit!”

 

Repülve léptem be a nappaliba.

- Reggelizel? – Kérdezte Kisuke.

- Igen! Köszönöm!

És, hogy miért ne tegyen célzást Ichigo mellett kaptam helyet amiért cserébe begyűjthette rosszalló tekintetemet. Ő csak legyezője mögé bújt széles vigyorral az arcán. Mi persze egymásra se mertünk nézni.

Legalább tíz perc telt el kínos csöndben amit persze Urahara tört meg.

- Ichigo! Miért nem segítesz Ayuminak egy kicsit a kardforgatásban, hogy a tegnapi ne ismétlődjön meg?

Ha szemmel embert lehetet volna ölni még be se tudta volna fejezni a mondatát.

Engem annyira meglepett amit mondott és ahogy mondta, hogy hangos fuldoklásba kezdtem a félrenyelt rizsnek köszönhetően.

Miután Ichigo készségesen hátba vágott és a rizsszem is letett arról, hogy a tüdőmbe  vándoroljon intenzív szemmel verést alkalmaztam Uraharán aki csak sejtelmesen mosolygott tovább mintha ő nem  mondott volna semmit. Hisz ő CSAK SEGÍTENI akart.

- Ha szeretné segítek! – Mondta Ichigo egyhangúan.

„ Mi van ma? Mindenki az életemre tör?

Gondoltam miközben próbáltam a teámat nem a velem szembe ülőre jutatni. Bár Kisuke volt és megérdemelte volna, de azért én szegről végről nemesi családból származom és ezt azért mégsem illik.

- De csak ha ő is szeretné! – Kortyolt egyet Ichigo is a teába.

 

- Na álljon meg a menet! – Csattant fel az időközben visszatérő Renji. – Te mióta vagy ilyen készséges? Mi a fene folyik itt?

Hatalmas, néma csend borult  a szobára amit pár pillanattal később csak az én halk sikolyom tört meg mikor eljutott a tudatomig a hang forrása.

- Te mit keresel itt?

„ Hmmm! Mintha ezt ma már kérdeztem volna.”

- Mindegy! Hagyd csak feladom a mai napot!

- A kapitány mondta, hogy szükség lehet rám így maradnom kellett. – Vigyorgott a piros hajú.

„ Ja persze! Én meg hollow vagyok”

- Miért valami baj van avval, hogy itt vagyok? – Vigyorgott tovább önelégülten. Mind  a ketten tökéletesen tisztában voltunk vele miért volt itt.

- Nem nincsen. - Mondtam durcásan.

Kezembe vettem a poharamat és fürkészni kezdtem a tartalmát mintha az útmutatást tudott volna valamire is adni.

- Ha befejezted a reggelit akkor le is mehetünk a ház alatti gyakorlótérre. – Mondta Ichigo olyan könnyedén.

„ Persze persze. Bla bla bla!” – Jutott az elmés gondolat az eszembe.

Úgy éreztem a mai nap során nem leszek töbre képes.

 

Folyt. köv...