6. fejezet: Izgalom, románc és egyéb dolgok

 

Ahogy lógtam lehunyt szemmel és vártam, hogy elcsöndesedjen körülöttem a világ egy ismerős hang csengett fülemben.

- Jól vagy?

Nem válaszoltam. Ezt már betudtam a vérveszteségem okozta hallucinációjának, de a hang ennél makacsabb volt.

- Azt kérdeztem jól vagy? – Üvöltötte.

Na jó. Ha ennyire erőszakos hát kinyitom a szemem, de ha a semmiért térek magamhoz morcos leszek.

Így hát erőt vettem magamon és felnéztem. Ichigo állt előttem kardja a hollow torkánál. Én csak csodálkozva pislogtam rá, majd gyors leltárt tartottam magamon.

Ahogy végig mértem magam nem találtam sérülést, de akkor honnan ez a sok vér? Ez kinek a vére? Lassan felemeltem tekintetem megláttam Ichigo oldalát átszúró hollow csápot. Döbbenten néztem a fiúra.

- Többször nem kérdezem meg. Egyben vagy?

- Én? – Néztem fel rá. - Igen. De… te… - Szörnyülködtem el az elém táruló látványtól.

- Most cseverészünk vagy meghaltok végre, hogy én végre megehessem a lelketeket. – Türelmetlenkedett a hollow és nyomatékot adva szavainak szorított egyet torkom szorításán Ichigo felé pedig újabb csáp suhant.

 

Velem lassan forogni kezdett a világ ahogy egyre kevesebb levegő jutott a tüdőmbe.

Ichigo ezt látva egy gyors mozdulattal levágta a hollow karját. A lélek üvöltve lépett hátrébb, de hiába lett karja elválasztva a testétől az mégse engedett.

- Te átkozott. Ezért te leszel az első akit fel fogok falni.

Majd Ichigo levágta a benne lassan mérget szétárasztó csápot is.

- Ne hidd, hogy ilyen könnyen megmentheted. – Kacagott gúnyosan a hollow.

- Most beszélünk vagy harcolunk? – Vigyorgott Ichigo magabiztosan.

- Nagyon biztos vagy magadban fiú. Ha meg akarsz halni gyere csak.

Hát ennél se kellett több Ichigonak és máris kezében erősebre vette kardja szorítását és támadásba is lendült.

Nekem lassan lecsukódtak a szemeim és eszméletemet vesztettem. „Ichigo segíts!” volt az utolsó ép gondolatom. Ezek után nem tudom mi történt.

 

Mikor újra magamhoz tértem egy szobában feküdtem és aggódó tekintetek ültek körülöttem. Körbenéztem ki is van ott pontosan.

Urahara, Rukia, Renji, Apám, Inoue és Ishida. Majd oldalra tekintettem és szomorúan láttam, hogy Ichigo is ott van bár ő is fekszik és láthatóan komolyabban megsérült mint én. „Szegény biztos komolyan meg sé…” – megakadt a gondolat bennem és újra körbenéztem.

Na nézzük csak. Urahara. Rendben hisz övé a ház. Rukia. Rendben vele jöttem ide. Renji. Na ezt már nem igazán értem. De apám? Hát ő mit keres itt? Néztem nagy szemekkel rá.

- Mit nézel így rám? Olyan arcot vágsz mind aki szellemet lát! – Nézett engem komoran.

Vicces mivel lelkek vagyunk a mi világunkban,de erre most igazán nem volt erőm.

- Ti mit kerestek itt?

- A kapitány megtudta, hogy megsérültél és azonnal ide sietett, hogy megnézze rendben vagy-e. – Vigyorgott Renji.

Megfagyott a szobában a levegő is mikor apám Renjire emelte legszigorúbb jeges tekintetét. Hát mit ne mondjak benne volt ebben a nézésben minden. Még egy szó és egy mozdulattal végzi ki a beosztottját.

- A hatodik őrosztaghoz tartozol így kötelességem volt megnéznem életben vagy-e. De amint látom igen szóval akkor mi… – Ezt hangsúlyozom megnyomta és ismét Renjire nézett – …megyünk is. – Álltak fel, de kifelé menet ismét rám nézet.

Szemében benne volt aggódása amit soha nem vallana be nyíltan főleg nem mások előtt. Ezt látva elmosolyodtam. Ő csak méltóság teljesen elvonult. Nincs az az ég, hogy bevallaná, hogy aggódott értem és hanyatt homlok világokon át rohant, hogy megnézze jól vagyok.

 

- Mi lenne ha ezt nem itt beszélnétek meg? – Húzta morcosan a fejére takarót Ichigo. – Byakuya én vigyázok a lányodra nem kell ide szaladgálnod. – Fordított hátat nekünk.

Apám két lépés között ledermedt én pedig alig bírtam visszatartani a nevetésemet, de ahogy körbe néztem a többieknek is komoly erőfeszítésükbe telt.

Már megint a keresztnevén szólította egy shinigami helyettes. Villámló tekintettel fordult meg.

- Hányszor kell még felhívnom a figyelmed arra, hogy neked Kuchiki kapitány vagyok! – Zenget apám hangja.

Szerintem ha nem lenne ekkora önfegyelme akkor most a Senbonzakura Kageyosh-t alkalmazva tűntetné el Ichigot a föld színéről, hogy nyoma se maradjon.

- Nekem mindegy csak hagyjatok végre aludni. – Jegyezte meg flegmán egy elnyújtott ásítás közben.

Ennek hallatán Renji jobbnak látta a kapitányt elvinni mielőtt tényleg nem tesz valamit.

 

Mikor apám alakja eltűnt és bizton tudtuk, hogy halló távolságon kívül vannak mindannyian felnevettünk.

- Néha olyan tud lenni mint egy makacs gyerek. – Mondtam.

Renji kuncogva jött vissza és letérdelt mellém.

- Azért te meg jobban vigyázz magadra. – Simította meg a hajam.

- Igyekezni fogok.

- Renji! – Zengett a ház a kapitány hangjától.

- Menj. Elég rossz kedvű ne haragítsd meg még jobban.

Renji felpattant és távozott.

 

Az éjszakát Urahara-nál töltöttük. Igen tük. Ichigo is ott maradt hisz még nem épült fel teljesen. Inoue sokat segített, de pihennie kellett még. Éjszaka kettesben maradtunk. Felültem és néztem ahogy alszik. Mindig összehúzott szemöldöke nyugodtan simult ki. Már jó ideje figyeltem mikor lassan felnézett. Fátyolos volt a tekintete. Még nem ébredt fel teljesen.

- Valami baj van? – Fülig vörösödtem.

- Nincs. Miért? – Mondtam zavarodottan.

- Akkor miért ülsz az ágyam szélén és nézel rám ilyen furcsán? – Támaszkodott könyökeire így majdnem egy magasságba került az arcunk.

„Én? Az ágya szélén? Micsoda?” Körbenéztem és tényleg ott térdeltem. Zavartan néztem rá.

- Én… én csak…- „Csak jutna eszembe valami értelmes indok”- őőő… szóval én…

Ekkor az ablakon keresztül hűvös szellő járta be a szobát mitől végig futott rajtam a hideg borzongás.

Karomon és lábamon libabőrös lettem amit Ichigo egy félmosoly kíséretében jelezte észrevette. Bár nem voltam benne biztos, hogy azon mosolyog e vagy azon ahogy zavarodottan próbálok valami indokot keresni. „ Gyakrabban kéne mosolyognia” – jegyeztem meg félhangosan ami egy kicsit halhatóbbra sikerült mint szerettem volna.

Arca enyhén piros lett, de nem szólt semmit csak arrébb csúszott az ágyon az oldalára feküdt és felemelte a takarót. Én csak bambán néztem rá mikor egy újabb szellőnek köszönhetően megremegtem.

Az én ágyam már rég kihűlt. Így hát nem utasíthattam vissza egy ilyen ajánlatot. Így én is oldalamra feküdtem szembe vele mire ő rám terítette a takarót. „Istenem ha apám ezt megtudja tuti agyvérzést kap” Erre  gondolatra széles mosoly kúszott fel a számra. Hosszú percekig csak néztük egymást. El se akartam hinni, hogy ilyen velem megtörténhet.

Láttam valamin nagyon elgondolkodik hisz szemöldökei ismét összefutottak. Nem tudom, honnan vettem a bátorságot, de kezemet az arcára tettem és egyik ujjammal gyengéden megpróbáltam kisimítani.

Ichigo lehunyta a szemét és újra lassan álomba merült. Ott feküdtem karnyújtásnyira se tőle. Éreztem a teste melegét és illatát.

- Ezek után biztos nem fogok tudni szabadulni tőled. – Súgtam a félhomályba. Evvel  a gondolattal és kezemmel az arcán aludtam el ismét én is.

 

Reggel hallottam az ajtó nyitódását.

- Ébresztő álo.. – és az elhaló hangot is majd ahogy sietősen távozik is az illető.

 

Folyt.köv...