5. fejezet: Kusza gondolatok és egy hollow

 

Hosszú hónapok teltek, de bennem még mindig élénken élt az emléke a shinigami helyettesnek. A negyedik hónap végére hivatalosan is shinigami lettem és miért ne legyen a sors velem kegyetlen a hatodik őrosztaghoz osztottak. Én tiltakoztam apám nem szólt semmit.

 

Persze még itt is figyelni akarta minden lépésemet amitől kezdtem megint kilépni jó kislány szerepemből, de azt már ő is tudta, hogy a szobafogság elég gyerekes lenne már egy húszéves felnőtt lánnyal szemben.

Így csak a némaságával fegyelmezett amitől a falra másztam.

 

Egyik csöndes délután mikor a birtokon múlattam az időt Rukia ült le mellém.

- Nem akarsz velem az emberek világába jönni? – Kérdezte alig hallhatóan mert apám tőlünk nem messze ült. Először azt hittem rosszul hallok.

Csak néztem Rukiara és egyre szélesedett mosolyom.

- Akkor ezt vehetem igennek?

- Igen persze! – Csaptam rá elég hangosan. Bár ne tettem volna.

- Mi az igen? – Hallottam apám mély hangját a hátam mögött.

- Semmi. Csak fecsegünk. – Próbáltam eltüntetni gyanúját amit tudtam, hogy ezek után képtelenség.

Rukia csak szó nélkül felállt és távozott. Én meg széles mosollyal az arcomon próbáltam nem apámra nézni mert azonnal elárulom, hogy nem csak üres női csevegés volt. Bár teljesen mindegy.

 

Alig két nappal később jött a parancs, hogy ez alkalommal a hatodik őrosztagból én is küldetést kaptam az emberek világába. Most apám tiltakozott hevesen, de hál istennek nem volt mit tenni. El kellett engednie.

Így alig egy fél óra múlva már póttestbe lépve sétáltam Karakura város utcáján.

- Ez hihetetlen! El sem hiszem, hogy itt vagyunk. És mikor… - Nem fejeztem be  a mondatot mert tudtam, hogy evvel végképp elárulnám magam, pedig Rukia már biztosan tudott mindent.

- És mit mikor? – Kérdezett vissza ártatlan mosollyal a szája szegletébe.

- Semmi. – Fordultam el pirulva.

- Mikor találkozunk Ichigoval? – Lépett elém.

- Én ilyet nem mondtam. – Húztam fel a szemöldököm.

- Az estét  családjánál töltjük, de ez téged úgyse érdekel szóval te aludhatsz akár Urahara-nál is.

Annyira utálom mikor kikényszerítik belőlem, hogy bevalljak valamit.

- Nem. Jó lesz nekem ahol neked is. – Árultam el végképp magam.

- Igen?

- Igen. – Hajtottam le fejem, hogy a hajam takarja lángvörösen izzó arcomat.

-  Hát akkor mind a ketten Urahara-nál alszunk. Pedig téged a Kurosaki családnál akartalak elszállásoltatni.

„Áááááááááááááááááááá!!! Hogy miért nem tudom én befogni a számat. Most nem vághatom rá, hogy az jó lesz nekem ő csak maradjon Urahara-nál.”

- Mondtam. Nekem bárhol jó ahol neked.

Magamba persze üvöltöttem, hogy a szám megint előbb járt minthogy gondolkodtam volna.

 

Inkább nem szóltam egy szót sem míg meg nem láttuk Urahara kicsiny boltját. Kertben két gyerek játszott majd maga a bolt vezetője tárta szélesre  az ajtót előttünk.

- Üdvözöllek titeket! Fáradjatok beljebb. – Invitált be.

Keresztül sétáltunk a bolton majd a nappaliban helyet foglaltunk.

Este felé megérkezett Ichigo és a barátai is. A nap közbeni Hollow támadást beszélték meg.

Én próbáltam, de tényleg levenni a szemem a narancssárga hajú fiúról, de valahogy mindig azon kaptam magam, hogy már nem is tudom mióta nem is pislogtam annyira nézem őt.

Soha nem éreztem így senki iránt még. Rukia erőteljes oldalba lökése hozott vissza a valóságba.

- Jól vagy? – Nézett rám Ichigo – Olyan vörös az arcod.

- I…igen persze. – Temettem kezeimbe vöröslő arcomat. – Ki kell mennem. Elnézést! – Pattantam fel és siettem ki a szabadlevegőre.

Messzebb kellett lennem tőle, hogy össze tudjam szedni magam.

-„Ezt nem szabad!”

- Mit nem szabad? – Kérdezte egy férfihang a hátam mögül

- Csak hangosan gondolkodtam!

- És min? – Ahogy oldalra tekintettem megláttam Ichigot mitől újra elvörösödtem. – Biztos, hogy jól vagy?

„ Persze, hogy jól vagyok, de egy csókodtól még jobban lennék! Úr isten mikre nem gondolok. Ezt abba kell hagynom” Hunytam le a szemem.

 

Mikor újra felnéztem egy barna szempárral találtam szembe magam.

- Minden rendben? – Húzta fel szemöldökeit a helyettes.

- Persze! Csak friss levegőre van szükségem! – Azzal amilyen gyorsan tudtam eltűntem a szeme elől.

 

Ahogy a csendes utcákat jártam a gondolatok csak úgy cikáztak a fejembe.

„ Csak friss levegőre van szükségem.” Ezt a kamu szöveget, hisz az udvaron voltunk. Most tuti bolondnak néz és ahogy visszagondolok nem is téved sokat.

Mikor valamennyire kitisztultak a gondolatok a fejembe körbe is néztem merre járok. Ráébredtem, hogy egy számomra ismeretlen helyen, ráadásul egyedül sétáltam el és most fogalmam sincs, hogy hol lehetek.

Ahogy nagyjából felmértem a környéket észrevettem egy csöndes kis parkot. Odasétáltam és leültem az egyik hintára. Hátha valaki majd csak rám talál. Hátha.

Ha egyáltalán feltűnik nekik ha egy darabig nem jelenek meg. Hátha.

Ááááá. Ez nem az én napom.

Ahogy ott ültem a csendben és a város zajait hallgattam egy ismerős sikolyszerű torz kiáltást hallottam. Lassan hátra fordultam és persze miért is ne egy hatalmas Hollow állt tőlem pár lépésnyire.

- Ez hivatalosan is egy pocsék nap!

 

Kiugrottam a hintából és futásnak eredtem a lélek pedig utánam. Hátrányban voltam a hely ismerete nélkül.

- Finom lélek. Nem kell futni. – Hallottam a hangját a hátam mögött.

- Engem te aztán nem eszel meg. Az én életem annál értékesebb, hogy egy mezei hollow vegye el.

Befordultam az egyik sarkon és…

- Zsákutca! Mit tegyek?

Agyam leblokkolt. Hiába végeztem az akadémián elsőként éles helyzetben, idegen helyen még soha nem harcoltam. Ráadásul ez a póttest is alkalmatlan bármire.

Megfordultam és démonmágiával próbálkoztam, de idegességemben elvétettem. Így mindhát nincs más kiút megpróbáltam felmászni az egyik ház melletti fára és úgy hátha átjutok a fal másik felére ahol majd egérutat nyerhetek. Hát lélek ide vagy oda a hollow se volt hülye.

Mikor már majdnem a fa tetején voltam meglökte annak a törzsét amiről én persze hatalmasat zuhantam a kemény kövezetre.

Fájdalmas zsibongás járta végig minden porcikám a kemény földet érés után.

Körbenéztem és ekkor beugrott. Hisz elhagyhatom ezt a testet és ismét nálam az előny. Így is tettem.

Pár pillanat múlva kezemben a kardommal és újult önbizalommal álltam szemben a teremtménnyel. Csatánk az életemért megkezdődött. Egyik karjába vájtam éppen kardom mikor a másikkal elkapta a torkom.

 

Ha így kell lennie hát így lesz. Én megtettem mindent, de a tapasztalatlanságom az én vesztemre billentette a mérleget.

Még tettem egy utolsó próbálkozást, de kardom messze repült tőlem. Hát itt a vég. Lehunytam a szemem legyen aminek lennie kell.

 

Pár pillanattal később éreztem ahogy testemet kellemes meleg árassza el. Nem fájt semmi, de a szemem még mindig nem mertem kinyitni. Éreztem ahogy valami végig folyik a testemen mint egy kellemes meleg patak.

 

Folyt.köv...