4. Fejezet: Felbolydulás

 

Húsz éves fiatal nővé cseperedtem az évek során. Hát és mit ne mondjak nem a rusnyábbik fajtához tartoztam amit persze a velem egykorú fiúk sem tudtak nem észrevenni és evvel újabb gondot hoztam apám fejére.

Engem különösebben nem zavart és persze ő sem szólt semmit, de mikor észrevette ahogy egy-egy iskolatársam szeme megakad rajtam fagyos pillantást vettet rájuk amitől persze futásnak eredtek.

Hát nem lesz egyszerű ha komolyabb udvarlóm akad az biztos. Nem is tévedtem nagyot. Sőt egyáltalán nem tévedtem.

 

Apám mindent megtett, hogy távol tartson tőlem minden ellenkező neműt én persze szembe mertem vele szállni, de esélytelen voltam, így ha akadt is bárki aki az én ízlésemnek megfelelt azt titokban kellett tartanunk.

Viszont ki neki ismerné Kuchiki Byakuya lányát. Így a hírek hamar eljutottak a kapitányhoz és mindennek azonnal vége lett. Szépen lassan elérte, hogy a fiúk meg se merjenek közelíteni. De egy nap jött valaki aki nem így gondolta.

 

Rukia kit nővéremként szerettem a halandók világában tartózkodott és a mi törvényeink szerint megbocsájthatatlan bűnt követett el. A főparancsnok apámat és Renjit küldte el érte. A parancs szerint bármi áron vissza kell hozniuk. Rettegtem ettől a bármi áron résztől. Csak egy darabban hozzák vissza.

Nem is telt el sok idő és Rukia-t már el is ítélték. Mikor a hírt meghallottam lélekszakadva rohantam a hatodik őrosztag parancsnoki szobájába. Kopogás nélkül téptem fel az ajtót. Kuchiki kapitány rosszalló tekintettel, de ugyan olyan nyugodtsággal nézett rám mintha nem is történt volna semmi.

- Legalább az ajtót csukd be magad után. – Mondta higgadtan és újra belemerült a papírjaiba. Ledöbbentett a nyugodtsága. Becsuktam az ajtót és az asztalához siettem.

- Segítenünk kell!

- Megszegte a törvényt nincs mit tenni. – Fel se nézett rám.

- Ezt nem mondhatod komolyan! Hisz a húgodként segítetted! – Keltem ki magamból.

- A törvényen még én magam se változtathatok. – Vetet rám egy fagyos pillantást.

- Néha még te is megszeghetnéd és segíthetnél másokon. Ha én várnám a vesztemet akkor is ilyen nyugodt maradnál?

Nem válaszolt csak rám nézett. Erre nem tudott mit felelni. Álltam a pillantását, hisz a lánya vagyok és ugyan olyan makacs mint ő.

- Ha te nem segítesz lesz más aki segít!

Avval sarkon fordultam és távoztam.

 

Teltek a napok és én még mindig nem tudtam mit tehetnék. Beszéltem a kapitányokkal, de ők se tudtak nekem semmi bíztatót mondani.

Majd egyik nap megjelent egy számomra teljesen ismeretlen shinigami ruhás, narancssárgahajú fiú. Soul Society-ben soha nem látott kavarodást okozva. Az ismeretlen nem egyedül érkezett. Három társával együtt megtettek mindent Rukia megmentéséért.

Számomra érthetetlen volt az indok, hisz nem családtagok, de még nem is ide tartoztak. Akkor miért kockáztatják az életüket valakiért akit alig ismernek? De számomra a fő kérdés az volt, hogy apám miért nem tesz semmit?

 

A fiú hihetetlen szellemi energiával rendelkezett és semmitől nem riadt vissza. Már a végzős shinigamikat is bevetették, hogy elkapják az ismeretleneket. Ekkor elhatároztam, hogy ahogy lehet segítem őket.

Ha tudtam is, hogy merre járnak a többi őrosztagnak biztos az ellenkező irányt adtam meg. Ők voltak az én segítségem Rukia megmentésére.

 

Szomorúan hallottam mikor hírül kaptuk, hogy a fiú komolyan megsérült és evvel egy időben előrébb hozták a kivégzést. De míg a narancssárga hajú gyógyult addig a barátai tovább folytatták az utat a fehér toronyig.

Eltelt az öt nap és elérkezett a végzetes nap. Nem tartoztam a kapitányok közé, de családtagként nekem is részt kellett vennem a ceremónián.

A hatalmas zanpaktou mely ezer erejével ér fel lekötözve várta az áldozatát.

Alig pár kapitány jelent meg az eseményen. Rukia arcán nem látszott semmi csak nyugodtság. Én biztos tiltakoztam volna minden erőmmel.

 

Ahogy a hatalmas kereszt felemelkedett vele és kioldották a kardot az egy hatalmas lángoló főnixé alakult át. Mikor a madár hátrébb repült, hogy lendületet vehessen és lecsapjon még tettem egy utolsó próbálkozást apám felé, de ő egyetlen pillantásával belém fojtotta a szót. Tehetetlenül álltam és néztem felfelé. Mikor megindult a csapás lehunytam szemem, hogy ne is lássam mi történik. Pár pillanattal később csak a felkiáltásokra és a morajlásra néztem fel.

A narancssárga hajú fiú a saját kardjával megállította a madarat. Mindenki felháborodott és parancsot kaptak, hogy fogják el.

Erre két kapitányunk a főparancsnokkal szállt szembe és segítették az ismeretlen shinigamit. Én hírtelen nem értettem semmit az egészből és addigra már Renji és a többi ismeretlen betolakodó is megérkezett.

A fiú egyetlen kardcsapással megsemmisítette a lángoló főnixet majd kettétörte a vesztőhelyet és Rukiaval a kezében nézett le ránk. Leugrott és Renjinek adta át „nővéremet” aki futásnak eredt, hogy mentse magukat.

A többiek persze utána, de a fiú hihetetlen sebességgel elébük állt és szempillantás alatt elbánt velük így szabad utat nyerve Renjinek és a barátainak.

 

Végül Kuchiki kapitánnyal is szembe szállt. Tudtam ennek nem lesz jó vége. Apám hírhedt volt a harci tudásáról. Még soha nem láttam kardjának végső csapását, de az elől nincs emberfia aki megmenekülhetne. Akinek nem volt dolga elmenekült a hegyről. Bevallom én is hátrébb vonultam.

Nem tudtam kiért is izguljak. Apámért aki nem tett semmit, hogy megmentse Rukiát vagy az ismeretlennek aki még a hatodik osztag kapitányával is képes egy barátért szembeszállni.

 

Hosszú harc vette kezdetét és fiú hatalmas meglepetést okozott a bankai-al kardjának legerősebb formájával. Hisz a legrátermettebb shinigamiknak is legalább tíz évükbe telik ezt elérni neki sikerült alig pár nap alatt. Így apám se fogta vissza magát.

A hosszú harc végére mind a ketten komolyan megsérültek, de hála az égnek senki nem hallt meg. Rukia és én apám mellett ültünk míg az orvosi osztag ellátta a többi sérülttel együtt. A sárga hajú fiút pedig az egyik társa gyógyította.

 

Pár nap alatt mindenki nagyjából felgyógyult. A történtek után az összes shinigami, de főleg azok akik jobban ismerték a fiút és a barátait új szemlélettel nézték az eseményeket. Még a főparancsnok is.

 

Mind megtudtam a fiút Kurosaki Ichigonak hívják. Mielőtt hazaindultak volna elismerésként kapott egy jelvényt és kinevezték shinigami helyettesnek. Ő lett Karakura város felelőse.

Hát ilyen se történ még nálunk.

Nem tudtam, hogy látom e valaha még Ichigot, de innentől kezdve én is szorgosabban dolgoztam, hogy ha végre hivatalosan is shinigami leszek akkor talán elmehetek az emberek világába és megköszönhetem neki, hogy megmentette Rukiát.

 

Mikor elmentek Rukia még maradt, hogy teljesen felépüljön a történtek után. Sokat mesélt az emberek világában történtekről és Ichigo félelmetes szellemi erejéről.

Zaraki kapitány is alig várta, hogy a helyettes visszatérjen hisz őt a harc élteti és egy ilyen erős ellenféllel neki meg kell küzdenie.

Persze bíztam benne, hogy erre soha nem kerül sor.

 

Egy hét sem telt el és Rukia engedélyt kapott, hogy visszatérjen az emberek világába. Szerettem volna vele menni. Még egyszer látnom kell és beszélni is akarok evvel a fiúval. Ebben biztos voltam mint abban is, hogy apám ki nem állhatja főleg azért mert a keresztnevén szólítja. Ezen én jót nevettem ami csak fokozta az ő dühét.

 

Ezek után Rukia kevés időt töltött Soul Society-ben. Főleg Ichigonak segédkezett a másik világban, de mikor itthon volt sokat mesélt és én egyre jobban érdeklődtem a fiú iránt amit apám nem nézett jó szemmel, de hisz ő melyik olyan srácra néz jó szemmel aki engem érdekel.

Elhatározásom, hogy az emberek világába megyek ha shinigami leszek megszilárdult és ismervén makacsságom családi hátterét a tervem bizton állíthatom, hogy végre is hajtom. Kelljen akár Kuchiki Byakuyaval is szembeszállnom.

 

Folyt.köv...