3. fejezet: Csínytevések

 

Visszagondolva szegény apám megpróbáltatásainak egy része csak most kezdődött. Fölös energiáim jó részét csínytevéssel vezettem le. Nem sokkal az első városban tett látogatásom után újra csak kiszöktem, de most napközben. Elvileg apám a feladatait kellet volna végeznie.

 

Én egy helybéli fiúval egyetemben a város széli pataknál csatangoltam. Jól éreztük magunkat. A vízzel játszottunk majd a patak aljáról köveket halásztunk. Fülünk hegyéig koszosak voltunk mikor is egy ismerős aura vetett árnyékot rám. Azonnal tudtam, hogy lebuktam. Ahogy kínos mosollyal hátrafordultam apám villámló tekintetével találtam szembe magam. Szó nélkül megragadta a kezem és sietősen a birtok felé vettük az irányt. Én szinte repültem utána, hisz akkor még jóval magasabb volt és hosszú lépteit én nem tudtam követni.

Otthon persze hatalmas fejmosást kaptam és a szobafogságom már két hónapra lett meghosszabbítva. Mintha számított volna valamit.

Ez soha nem akadályozott meg semmiben.

Megígértem neki, hogy nem szökök ki egyedül többet. Mivel szerettem volna kicsit megbékéltetni így nem is mentem.

 

De az élet így nagyon unalmas volt főleg, hogy a magántanár rengeteg olyan dologgal tömte a fejem ami egyáltalán nem érdekelt. Így szinte miden reggelünk avval telt, hogy engem a birtok valamelyik rejtett zugából szedtek elő. A tanító úgy gondolta ha korábban jön elcsíphet és nem kell megkeresnie. Ha tud korábban kelni akkor én is. Nem járt túl az eszemen.

Persze, hogy ez mind eljutott apámhoz. Lassan életfogytiglan szobafogságot kaptam.

 

Rendszeressé váltak a fura csúszómászók a házban amitől dadám rendszereses hatalmas sikoltozásban tört ki és követelte, hogy azonnal vigyem azt ki a házból. Én persze nagy ártatlan szemekkel ugyan azt kérdeztem tőle.

- De miért, hisz olyan aranyos?

- Ez neked aranyos? Azonnal vidd KI!!!!!

Én kivittem, de azt nem mondta, hogy egy másikat nem vihettek be. Persze ennek is megittam a levét.

 

Ha nem használ a szobafogság akkor kaptam egyéb büntetést. Elértem a nincs vacsora korszakot. Azért csak vacsora mert a gyermek éheztetést büntetik.

Egyik reggelinél dacból nem megettem az ételt hanem apró embereket formáltam a rizsből és azokkal játszottam. Apám kikelve magából, mondván az étel nem játék és legszívesebben akkor reggelit sem adna nekem, ha ennyire nem vagyok éhes, dühöngve távozott az asztaltól. Hatalmas ártatlan tekintettel néztem dadámra aki csak az ajtóban állva rosszallóan csóválta a fejét.

 

Így visszagondolva nem is tudom, hogy apám, hogy nem őszült meg tőlem. Persze nekem is megvolt  a magyarázatom az új nevelőmnek a tetteimre.

- Apám soha nem mutat semmilyen érzelmet sem felém se a külvilág felé. Ha más nem legalább ezt az egy érzelmet ki tudom belőle csalni. A haragot. – Mosolyogtam ártatlanul mire ismét csak egy rosszalló fejcsóválást kaptam.

 

Ezek után bekerültem a nevelhetetlen kölykök kategóriába. Az elkövetkező pár évben nagyobb személyzet figyelt rám mint egész Soul Society városra. Akiket persze könnyen kijátszottam.

Rendszeressé váltak az eltűnéseim és meghatározhatatlan helyről való támadásaim az engem keresőkre. Ilyenkor egy fél hadsereg túrta fel  értem a birtokot amin én nagyon jól szórakoztam. Apám és a körülöttem lévők már nem annyira.

Időközben kifigyeltem mindenki gyenge pontját. Volt egy alacsony elég termetes fickó aki imádta a töltött édességeket. Ő és dadám voltak főleg a célpontjaim.

 

Egyik alkalommal a kert legnagyobb fájának tövében elhelyezte egy kosárnyi ilyen finomságot amit persze megtalált. Mikor leült, hogy elfogyassza őket én orvul elkaptam és kikötöttem a fához majd az orra előtt faltam fel az egészet és nevetve ott hagytam. Megesküdött, hogy ezért még szorulok. Azóta se váltotta be az ígéretét.

 

Tizenhat lehettem mikor végleg betelt apámnak a pohár egy vizes szivacsos incidens után. Ekkor vetette be végső fegyverét a megnevelésemre. Mentségemre legyen szólva nem őt hanem egyik felügyelőmet akartam megdobálni avval a rengeteg vizes szivaccsal, de pechemre a kapitány lépett be az ajtón hamarabb.

És hát nincs mit szépíteni a dolgon hatalmas csatakiáltással hozzávágtam vagy öt szivacsot mire feleszméltem, hogy ki is lépet be a szobába. Szegénynek olyan meglepetést okoztam, hogy a megdöbbenéstől reagálni nem volt ideje.

Apám ott állt csurom vizesen. Még jó hogy vizes volt mert a dühtől tuti agyvérzést kapott volna. Nem szólt egy szót sem. Hozzám lépett és a fülemnél fogva megragadott, bevitt a fürdőbe és a fejemre öntött egy hatalmas vödör hideg vizet majd szó nélkül távozott, hogy ő is megszárítkozzon. Ekkor tudtam végem van. Most elvetettem a sulykot.

 

Váratlanul kaptam vacsorát, de ő nem szólt hozzám még rám se nézett.

„Ajjaj. Vihar előtti csend” - gondoltam. - „Ennek nem lesz jó vége”

Kínos csendben megvacsoráztunk.  Mikor indultam volna aludni nemet intet. Hosszú csendes két óra telt el. Én mindent megpróbáltam, hogy szabadulhassak, de nem engedett. Aztán megtudtam miért.

Pontosan este nyolckor lépett be  a szobába Kamichu kapitány. Hatalmas szemeket meresztettem apámra.

- Ügye nem akarsz elküldeni abba a táborba? – Kezdtem a sopánkodást.

- Látsz más megoldást a helyzetre? – Mondta határozott mély hangján.

El kell mondanom, hogy Kamichu kapitány az egyik legszigorúbb kapitány a shinigami előkészítő táborban. Nekem még shinigaminak állni se volt szándékomban nem, hogy előkészítő táborba menni. Főleg nem ehhez az alakhoz. Az életem végét jelentette volna, főleg ha apám mindent elmondott neki. Akkor tutira végem.

- Meg változok! – Kezdtem a próbálkozást.

- Hányszor hallottam ezt tőled. – Hát ebben is volt valami. Fene az éles memóriájába.

- De most tényleg. Jó kislány leszek bármit megteszek. – Vetettem be a könyörgést.  Ezen a ponton nem volt veszteni valóm Vagyis volt. Ha el kell mennem végem.

- Mi erre a biztosíték? – Nézett végre rám. Bárcsak ne tette volna. Tekintete fagyos volt mint egy északi sarki viharé.

 

Mikor megláttam Kamichu kapitány kezében a poggyászomat akkor döbbentem rá ez nem csak egy rám ijesztés. Ez most komoly. Elővettem a repertoáromból mindent. Könyörgést, sírást, hisztit mindent, de apám hajthatatlan volt. Már a kapuban álltunk mikor elővettem adu ászomat. Tudom nem volt teljesen tiszta húzás tőlem, de a fenébe is most az „életemről” volt szó.

- Anya emlékére esküszöm neked, hogy jó leszek! – Megfagyott a levegő mikor kimondtam. Tabu téma volt nálunk ez.

Apám nem szólt semmit, csak a bólintott Kamichunak és engem vittek is.

Nem hittem, hogy ez se hatja meg.

 

Út közben többször megpróbáltam elszökni, de én balga mit is gondoltam. Ez az ember elől nem lehetet megszökni. Majd hírtelen elakadt a szavam mikor megálltunk. Ahogy felnéztem újra a Kuchiki bírtok bejáratánál voltunk.

- Ez most mi?  Néztem fel a kapitányra mikor kinyílt az ajtó és apám jelent meg.

- Lesz több csíntevés? – Nézett rám szigorúan.

- Nem. Ígérem nem. – Futottam hozzá. Elbújtam a háta mögött, hogy Kamichu ne is láthasson.

Visszaadta  csomagomat majd bementünk a házba. Rettentő fáradt voltam.

Lefekvéskor apám bejött a szobába és letérdelt mellém.

- Remélem tanultál belőle és tényleg megtartod  a szavad. – Mondta

- Igen… ne haragudj, hogy felhoztam anyát.

- Ne csinálj ilyet többet. Most viszont aludj! – Kaptam homlokomra egy puszit majd ott hagyott.

Hamar elaludtam és hosszú éveken keresztül sikerült is betartanom a szavam.

 

Ahogy apám egyre jobban meggyőződött róla, hogy tényleg megváltoztam egyre csökkent az engem figyelők száma is. Végül kérés nélkül mentem a shinigami iskolába. Büszkévé akartam tenni és kiengesztelni a sok évi bosszankodásért.

Tehetségem már az első évben meglátszott. Aki látott csak mosolyogva azt mondta.

- Hát igen ő Kuchiki kapitány lánya. A vér nem válik vízzé.

Büszkeséggel töltött el mikor ezeket hallottam.

De nem könnyű jónak lenni, főleg ha valaki olyannal találkozik az ember aki megdobbantja a szívét, de tudja, hogy az apja ki nem állhatja.

 

Folyt.köv...