2. fejezet: Könnyek

 

Apám életem első napjától fogva óvott mindentől. Még ha nem vallotta be, mindenki érezte a feszültséget. Határozott férfiként nem akarta, hogy mások neveljenek fel így csak a legnagyobb szükség esetén hívott dadust. Csak akkor hagyott magamra ha küldetésre ment. Így visszagondolva megnéztem volna amint Kuchiki kapitány pelenkát cserél vagy cumisüvegből etet. Erre a gondolatra mindig nevetnem kell. Renji elmondása szerint mikor már pépes ételekkel próbált etetni nem egy esetben az egészet ráborítottam. Hát biztos vicces látvány volt ahogy a mindig hűvös Byakuya éppen bébiételben úszik. Mikor ezekről kérdezem őt csak szigorúan rám néz soha nem válaszol. Imádom, hogy olyan készségesen mesél a múltamról.

 

 A minap beszéltem a szakácsnőnkkel és szerinte édesanyám hasonmása vagyok. Nem tudom elképzelni se, hogy apámban milyen érzések keringhetnek mikor a hőn szeret feleségének a hasonmása áll előtte.

Öt éves korom körül fogadott először fel házitanítót aki egyben a dadám is volt. Ettől kezdve már hosszabb idők teltek el a hazajöveteli között.

 

 Hiába volt velem szigorú ő jelentette és jelenti a mai napig nekem a világot. De ez nem akadályozott meg, hogy borsot törjek az orra alá.

Hosszú évek teltek már el és én ki sem tehettem a lában a Kuchiki birtokról. Apám szerint az veszélyes és egyébként sincs ott semmi érdekes. Mondta ő hallgattam én. Persze tudtam, hogy ez nem igaz. Hét éves lehettem mikor egyik éjjel úgy döntöttem, hogy én akkor is körbe fogok nézni a városban. Tudtam, hogy aznap soká fog hazajönni mert a shinigami nagyülésen van. Így kijátszva dadámat, ami nem volt nehéz mert olyan mélyen aludt, hogy egy bomba támadás se kelthette volna fel, kisurrantam az ablakomon keresztül. Át az udvaron majd ki a kapun. Este se csendes a város, és én rácsodálkozva néztem mindent amit láttam. Elvesztettem az időérzékemet. Valószínűleg órák teltek már el. Ahogy ámulva néztem az árusokat és az emberek forgatagát egy ismerős hang szólított meg.

 

- Ayumi te vagy az?

Én hátra se nézve szaladni kezdtem. Ha elkapnak lebuktam, ha nem akkor tetethetem a hülyét és talán megúszok mindent. De pechemre zsákutcába futottam. Ahogy a léptek közeledtek az én szívem úgy vert egyre hevesebben. A férfi árnyéka aki megszólított egyre csak nőtt előttem. Tisztán lehetett látni feje tetején szétálló haját.

- Áááá. Te vagy az? Észre se vettelek. – Fordultam meg és vakartam meg a fejem tetejét miközben bevetettem legártatlanabb mosolyomat. „Istenem csak ezt ússzam meg”

- Nem vettél észre mi? – Húzta fel a szemöldökét Renji. – Akkor miért futottál el?

Hát erre mit lehet válaszolni.

- Jól van. Akkor árulj be apámnál te hős leszel én meg megint szobafogságot kapok.

- És ki mondta, hogy be akarlak árulni?

Csak nagy szemekkel néztem rá.

- De jobb lesz ha igyekszel haza mert már vége a nagyülésnek.

- Köszönöm!

Azzal elviharzottam mellette és futásnak eredtem. Pár utcát tehettem csupán meg, de már el is tévedtem. Hát csak ez hiányzott nekem. Ekkor éreztem, hogy valaki felkap. Felsikoltottam.

- Ne kiabálj mindenki minket néz. – mondta Renji - Gyere! – mondta és leguggolt előttem én pedig a hátára ültem és szorosan megkapaszkodtam vállaiba. - Kapaszkodsz?

- Igen!

Azzal felugrott és elindultunk szél sebesen a birtok felé. Már láttam a házunkat mikor egy hang kiabált utánunk.

 

- Renji, Ayumi megálljatok! – Szólt utánunk apám, de Renji mintha meg sem hallotta volna.

- Nem kéne megállnunk? – Szóltam neki félénken.

- Ha most megállunk megdönthetetlen bizonyítéka lesz rá, hogy kiszöktél. Azt akarod?

- Nem!

- Ha pedig gyorsan visszaérünk akkor azt mondhatod, hogy a kertben voltál csak nem talált meg. – Nézett rám mosolyogva.

 

Fejem a hátára hajtottam és vártam utunk végét. Bár szinte biztos voltam benne, hogy ezt nem ússzuk meg.

Hamarosan megérkeztünk és ahol megszöktem ott vissza is mentem. Dadám persze semmit nem vett észre. Pillanatokon belül apám is belépett a házba.

 

- Renji azonnal gyertek ide.

Én meg se mertem mozdulni a takaróm alatt. Majd hallottam ahogy apám hatalmas fejmosást ad szegény megmentőmnek. Ezt nem hagyhattam szó nélkül, hisz én kevertem bele. Így kipattantam az ágyból és kopogás nélkül rontottam be a nappaliba.

 

- Veled is beszédem van, de majd reggel. Indulás aludni! – Zengett mély hangja. Nem láttam még ennyire dühösnek, de nem mozdultam.

- Renji nem tehet semmiről. – Kezdtem mondandómat.

- Ezt majd vele beszélem meg és nem veled. MENJ ALUDI!

-NEM! – Mondtam neki életemben először ellent amitől neki is elkerekedett a tekintete.

- Hogy mondtad?

- Nem! – bizonytalanodott el a hangom. – Ne szegény Renjin töltsd ki a dühöd én voltam aki megszökött és ő csak hazahozott. Ha ő nem találkozik velem nem találok haza. – Tettem néhány bizonytalan lépést felé. Iszonyat bűntudatom volt. Ott voltunk néma csendben.

- Renji elmehetsz!

- Igen kapitány! – Azzal felállt és kifelé menet a szobából egy halvány mosoly kíséretében megborzolta a hajam.

Én nem tudtam mire számíthatok ezek után. Ott álltam vele szemben lehajtott fejjel. Ő a legszigorúbb tekintetével nézett engem. Majd egy hírtelen ötlettől vezérelve odaszaladtam és hozzábújtam.

 

- Apa ne haragudj! Én bevagyok ide zárva mind egy madár a kalitkába és még soha nem jártam a kapun kívül és… - De nem tudtam befejezni a mondatot.

Apám az ölébe fektetett és szorosan magához ölelt. Még soha nem tett ilyet így én szóhoz sem jutottam.

- Tisztába vagy vele, hogy mennyire aggódtam az elmúlt három órában? Ha valami történt volna veled mit csinálunk?

Én nem mertem felnézni rá. Meglepetés szerűen egy nedves csepp hullt a kézfejemre. Nem az én könnyem. Állapítottam meg. Félve de felnéztem és legnagyobb megdöbbenésemre az érzelemmentességéről híres Kuchiki kapitány könnyes tekintetével találtam szembe magam.

- Ne haragudj! – Vetett még rám egy szigorú tekintetett. Ami persze nem volt igazán komoly mivel könnyes volt  a szeme, majd felállt velem együtt és visszavitt a szobámba. Lerakott az ágyamra és mellém térdelt.

 

- Ha ennyire érdekel a kinti világ – „igen de jó majd kiküldesz a dadussal” gondoltam – holnap ketten elmegyünk és körbenézünk. – „Micsoda? Hát itt tényleg valami baj van. Ez valami hasonmás tutira.

- Jó így?

- Igen persze! – néztem fel rá.

- Rendben akkor most aludj! – Állt fel és indult ki a szobából, de az ajtóból még azért visszaszólt – De ne hidd, hogy ezt ennyivel megúszod. Még reggelig gondolkodom a büntetéseden.

- Hát igen mégse egy hasonmás. – Csúszott ki halkan a számon.

- Mondtál valamit? – Nézett rám rosszallóan.

- Neem neem! – „Jesszus mekkora marha vagyok. Húzzam fel még jobban és apró cafatokra tép büntetésből. Még lehet, hogy a bankait is beveti, hogy nyomom se maradjon”

- Rendben akkor jó éjt! – Azzal behúzta maga mögött az ajtót és ott hagyott.

 

 Folyt.köv...